Az első még a kismamáknak járó ajándék csomagból való újszülött cumi volt. Jó egy hónapig vártam, mire egy nehéz pillanatban előkerült és elcsitította üvöltő csemetémet. Aztán valahogy hozzánk nőtt. Nem nélkülözhetetlen kellék, de sokszor jó szolgálatot tesz. Van aki nagyon ódzkodik tőle, mert nehéz lesz leszoktatni. Hát én azt mondom, hogy az ujjáról még nehezebb lenne, plusz van az a kétségbeesett pillanat, amikor legalább van ami megnyugtatja.
Szóval az elsőt már rég kinőtte. Beszereztünk egy újat, az valahogy jobban is bevált. Aztán rájöttünk, célszerű egy pót, mert mégiscsak ha valahogy lába kél az eredetinek, elő lehet kapni a másikat. Szükség is volt rá, elég sokszor. Volt, hogy a mi paplanunkban elkeveredett és konkrétan beágyaztuk, este kibontáskor előkerült.... Szóval innentől két cumival nyomtuk. A gyermek aktivitásának növekedésével egyenes arányban nőtt a cumi eltűnések száma. Mindig valami extra kicsi helyre, extra ívben sikerül extra mód nagyot köpni rajt, mi meg kereshettük. Főleg éjszaka, nehezítve a pályát a sötétséggel. Ezt megelégelve Bib gondolt egy nagyot és beszerezte a világítós cumit (gyerekmentes időszakomban még jót röhögtem ezen, de a szükség nagy úr). Még ez sem tökéletes megoldás, mert a világítás eléggé gyér (ha túl nagy lenne, a gyerek sem tudna aludni ugyebár), plusz ha a világítós felére esett (a vajas kenyér tipikus esete, ami mindig a megkent oldalával esik a földre) akkor cseszhetem az egészet. Nos ez utóbbi példány szőrén, szálán eltűnt. Napok óta hiába keresem. Minden lyukban, résben. Nappal és éjjel. Hiába.
Hát így jártam. Maradt kettő. Talán elég lesz addig, amíg valahonnan előkeveredik....
