2015. május 31., vasárnap

gyereknap

Az idei igen sűrűnek ígérkezett. Be volt tervezve egy bölcsis, egy ovis és egy városi, mindez egy hétvégére. Gondoltam mi ez az én életvidám, embereket szerető érdeklődő gyerekemnek. Nos hát, sok volt, vagyis egy dologból volt sok, nagyon sok és ami tönkretette az egész hétvégét. Eddig ártatlan szememnek fel sem tűnt, most ott virított minden sarkon, minden második gyerek kezében, a földön, a levegőben. Egy levegővel töltött ballon, amit elvileg imád minden kölyök, felnőtt, lány és fiú, nos az én gyerekemre konkrétan remegő frász jött minden egyes darab láttán. 
Az előzmény egy nagypapás kis szösszenet, amit inkább nem részleteznék, de a lényege annyi, hogy egy akkor alig egy éves kétkedve fogadta ezt a szuper játéknak kikiáltott dolgot, a papa pedig úgy gondolta, nincs az a gyerek, akinek ez nem tetszik. Akkor a papa győzött. Most meg mi szívunk, rendesen, immár két éve. Azt hittem megússzuk annyival, hogy jó, oké, ott egy lufi, nem szeretjük, nem is kell, messze van, majd kinövi. Csak hát eljött a csoportos élet ugye a bölcsibe, ahol a többiek dobáláson kívül a pukkasztgatást is élvezik és hát lássuk be, tök jogosan, mégis gyerek nap van, ha kilenc élvezi, miért pont az én tizedik gyerekem miatt böjtölne a többi.... De innentől (jelesül péntek délelőtt 10 óra) óriási krokodil könnyeket hullatva, remegve menekült minden egyes példány elől. Városban, oviban, játszótéren.... 
Csak jelzem, ezerből megismeri azt a jellegzetes hangot, mert a téren felállított színpadon ordító rokkereket valahogy elnézte 3 m-re a hangfaltól, a tömeget is jól viselte... szóval nem a hangos zaj a baj. 
Hát talán egyszer kinövi ezt, addig meg valahogy kikerüljük őket....

De hogy jót is írjak. Múlt héten mi elő gyereknapoztunk. Egy szép esős kedden. A választás tökéletes volt, időpontban, helyszínben. Jelesül egy rég kiszemelt játszóház, ahol a felnőttek is felmehetnek a játékokra. Nos, hát apa és Mó teljesen összehangolva mókáztak jó pár órán át. Először bátortalanul, aztán egyre lelkesebben. Bib meg is jegyezte, hogy ez neki is szuper gyereknap volt! 
Így hát megérte.... :)

 

2015. május 17., vasárnap

végre

egy kecske etető boldogsága
Végre jó idős, kirándulós, szabad napos nap! Juhuuuuuuuuuuuuuu
Célállomás egy közeli állatsimogató! A maga egyszerűségében volt nagyszerű. Semmi extra, semmi faxni. Csak helyes állatok, zöldfelület, friss levegő, napsütés és mi hárman együtt! Egy alig három éveshez képest ügyes etetés (zacskóból apa kezébe, apa kezéből kisállat szájába), aztán játszótér, futkározás. Mindenből pont annyi jutott, amennyire szükségünk volt. :)









És egy kis gyerekszáj:
Helyszín egy étterem, ahol megettük jól megérdemelt ebédünket. 
1. szitu:
Pincér jön, mi fizetünk, ő a pénzzel távozik. Majd megszólal gyermekünk:
- Anya!!!!!!!!!!!! A pincérbácsi nem vitte el a tányérokat! 
Pincér bácsi visszajön. Anya-apa pironkodva ég, mint a rongy......

2. szitu:
Bib és én még falatozunk, Mó felfedez, majd odarohan hozzánk és jó hangosan közli:
- Anyaaaaaaaaaaaaa, bekakiltam!
Mire mindenki konstatálta gyermekünk megfelelő anyagcseréjét, a csemete ránk néz és közli:
- Mégsem, vicceltem.... 
Kac, kac, kiskukac. 

De mégis az a jó benne, hogy imádom, hogy tudunk vele étterembe menni! :)


2015. május 15., péntek

imádom ezért

Ülök egy széken és nézem ahogy dolgozik, ahogy emberekhez viszonyul, problémát megold, feszültséget felold, koordinál és közben figyel arra hogy a megfelelő beállításból a megfelelő kompozíció szülessen. Pedig nehéz dolog több mint egy tucat 18 évest lecsillapítani, sorokba rendezni, vállalható eredményt produkálni...
És én csak elnézem, ahogy sorra jönnek az osztályok egymás után és ő ott áll előttük, lazán és vidáman és imádom ahogy ezt csinálja, valahogy megszállt ez a pillanat és elfogódva nézem és csak remélem, hogy a végzősök némelyikében irigység lobban, talán nekem is lehetne ilyen szakmám én is állhatnék az objektív túloldalán....
Büszke vagyok! :)