Most már valahogy kezd elég leni ebből a télből. A nyáron még voltak olyan idilli gondolataim, hogy egy szép januári napon fogjuk a két gyereket és kirándulunk egyet valami hófödte hegycsúcsra, ahol vidáman hógolyózunk, szánkózunk egyet, feltöltődünk a friss levegővel, hóembert építünk, megmutatjuk nekik a fehér világot, hogy mennyire pihentető és üdítő egy-egy ilyen jellegű kiruccanás. Nos, ahogy az előző bejegyzésben is említettem, elég volt a közelbe autókázni, hogy fehér tájat nézhessünk. Ez azóta sem változott. Csak közben a dér helyett hó lett, a könnyed kis tél helyett hetek óta tartó dermesztő hideg. A romantikus illúzióimat roham léptekkel átvette, a még egy pulcsi, zokni, vastag, sapka, sál, szorozva kettővel, illetve hárommal ha én is fagypont felett kívánok maradni, életérzés. Mindez súlyos hetek óta. Így semmiféle vágyat nem éreztem, hogy a pihenni induló barátaink után menjünk a hegyekbe. Sokkal, sokkal inkább szeretnék csak egy icipici enyhülést, egy száraz, napsütötte délelőttöt, amikor csak egy leheletnyit is melegíti a hátamat azok a kedves sugarak ....
De hogy jön ehhez egy úriember?
Nos, hétvégére kidőlt az egész család. Ja, mégsem, én még bírom, remélem így is marad ... Szóval délelőtt két kiskorúval, -6 fokban (ha jól emlékszem, védőnői ajánlás alapján -5 alatt nem lehetne őket kivinni, de hát valamiért nem jön házhoz sem a patikus, sem a pék), helyenként szakadó hóviharban, jégen csúszkálva (pedig erősen belvárosiak vagyunk) próbáljuk elintézni az elintézendőt, amikor is egy előttünk haladó úriember félig hátrapillantva valahogy konstatálta nehézségeimet, továbbá azt is, hogy épp betérnék egy boltba. Sarkon fordult, időt, energiát fordított ránk és kinyitotta az ajtót, hogy könnyebben be tudjam kormányozni a babakocsit, majd becsukva maga mögött az ajtót távozott a dolgára ..... egy fénysugár, egy kis remény, hogy igen, vannak még Úriemberek! Igen, így nagybetűvel! :)
