Hétezer háromszáz nap

Hétezer háromszáz nap, 

pontosan 20 év .... 

ennyi ideje vagyunk egymás életének szerves részei. 
Bib & én 💗

Az első randi lassan és nehezen jött össze,

de alig fél év után már együtt laktunk. 

4 év után összeházasodtunk. 

Rá két évre családdá váltunk, megszületett Mó. 

Még három év és négyen lettünk Ábi által. 

Hálás vagyok, hogy 2006-ban belépett az életembe. Olvasom az akkori naplóimat, fura érzés. Jókat derülök naív kislányos mondataimon és közben annyira tisztán látom hogy melyik döntés, melyik lépés hova vezetett és hogy ott és akkor mekkora szükségem volt a változásra, egy új világra, Rá! 

Rengeteg csodás élmény köt minket össze. 

Elképesztő óraszámú beszélgetés. 

Sok hullámvölgy és együtt túlélt mélypont. 

És most itt ülök vele. 

Meglep, virágot hoz, étterembe visz, fogja a kezem, kérdez, hallgat, felsegíti a kabátomat, átkarolja a vállamat, megkérdőjelez, megviccel, megnyugtat, szeret .... én is még mindig .... nagyon. 💮😍

Kockás lila tenger

Rugalmas munkáimnak köszönhetően egy random csütörtök délután az ebédet a barátnőmmel egy város széli park napsütötte padján fogyasztottuk el. 
Ő sajnos jelentős változások előtt áll, mélységek és magasságok között hullámzik. Ebben próbáltam segíteni némi hallgatással, kérdezéssel, saját gondolattal. 
Közben az ebéd elfogyott és sétálni indultunk. 

Nekem megvolt a tikos célom, ő csak követett és folyt belőle a szó ....

Aztán a hosszan kanyargó földutakon haladva, az erdős rész között feltűnt egy tisztás, ahol letértünk egy kis ösvényre. Ekkor elhallgatott, majd csodálkozva rám nézett, milyen gyönyörű színek vannak itt! 

Lábunk előtt a lila tenger, telis tele lengedező kockás liliomokkal! Egy dolog járt csak a fejünkben, óvatosan lépjünk, lassan mozduljunk, nehogy egy is megsérüljön. 

Egy kis megnyugvás a lelkének, egy kis feltöltődés nekem ..... egy sima csütörtök délután. 

és végre TAVASZ!

Hétvégén kiástuk a tárolóból a karácsonyfa talp, popsi tepsi és egyéb téli alkalmatosságok alól a bringákat. 

Aztán újra gurulunk! 

Melegít a nap! 

Lágyan lengedez a szél. 

A természet még csak alig-alig ébredezik.

Válogatunk a környező bringautakban. 

.... és valahogy automatikusan a közeli tópartra tekerünk. 

A jó idő tömeget generál, mi próbálunk a saját buborékunkban töltődni. 

Elfoglaljuk a stég egyik szabad sarkát és megállapítjuk, hogy utoljára még a korcsolyát húzták a lábukra ugyanitt. 

Aztán hirtelen ötlettől vezérelve a nagy nekiáll tutajt építeni! 

A kicsi segít neki. Összedolgoznak. Küzdenek. Közben feladják, majd újra gondolják. 

Én ringok a vízen és csak úgy a napba tartom az arcomat. 

.... repül az idő, lassan hűvösebb van, a nap sem olyan fényes már. 

Indulás előtt vízre tesszük ByeBye-t, a közös alkotásunkat. 

Méltóságteljesen, lassan csobog a tó belseje felé .... csodás tavasz kezdet ez! 

.... néha annyira kevés is elég. 💙 

Ui: Elmondhatatlanul hálás vagyok és büszke. Hogy kaptak ilyen kézségeket apukámtól. Hogy tudnak offline-ok lenni. Hogy tudtam nekik értéket adni.