szóval ülünk a vonaton....

Már hazafelé. Rajtunk az út pora. 3 nap minden fáradtsága, lábunkban jópár kilométer. Már csak egy vágyunk van, mielőbb hazaérni. Innen nézve kevésbé volt jó ötlet ez a tömegközlekedősdi... 

Bambulunk magunk elé, beszűrődik a hangosbemondó zaja, a szomszéd kabinban a gyerekek virgonckodnak, emberek mennek a folyosón, amikor valaki átlépi a kabinunk ajtaját. Aztán még egy útitárs, majd még egy. Bőröndök tobzódnak, szatyrok szaporodnak. Bib illedelmes férfi lévén, felpattan és a termetes csomagok egyből a csomagtartón landolnak. Mindenki elfoglalja a helyét és kezdődik az utazás. Mi továbbra is bambulunk. Új útitársaink pedig csacsognak, milyen korán reggel kellett felkelni, hogy Debrecenből egyáltalán Pestig eljussanak és hátra van még 4 óra zötykölődés, ki mit hozott enni-inni, mikor beszélt a gyerekkel utoljára. A szó hamarosan az utazásra terelődik, hogy akkor merre is megyünk, milyen falvakon, városokon keresztül, hol kell, kell-e átszállni, a környéket kevésbé ismerőknek bizony fejtörést okozhatnak ezek. Mi lassan abbahagyjuk a bambulást és csendben figyeljük, hogy a kedves három nagymama korabeli hölgy eszmét cserél. Néha pajkosan egymásra nézünk, mosolygunk. Olyan helyesek, ahogy próbálják megfejteni a vaskos menetrendet. Aztán kibuggyan belőlünk a megoldás, felfedjük inkognitónkat, hogy mindenki jó helyen van, ez a vonat pont oda fog érkezni, ahova ők szeretnék, mi is ott fogunk leszállni. Vidáman fogadták, hogy hagytuk őket "szenvedni" a gordiuszi csomón. És már együtt beszélgetünk tovább. Kiderül, hogy a helyi kézműves házba mennek csipkeverő táborba! Előkerülnek a fotók, egy-egy kész darab. Mindannyian örülünk a társaságnak, az ország két túlfeléről érkezett élettapasztalatnak, mi az ő időskori bájuknak, ők a mi fiatalságuknak. A 4 óra hamar elszállt. 

Az út porát elfújta a szél, mi pedig ketten sok élménnyel gazdagabban vidáman szálltunk le a vonatról...... 

Az egyik nénitől búcsúzóul kaptam egy csipkéből készült ékszer szettet, amit ő nagyon sok óra munkával készített, hogy eladja, de úgy tűnik neki is pozitív volt az élménye velünk, mert inkább nekem adta..... :)

pihi

Ahogy az előző bejegyzésben már írtam, beiktattunk egy kis szabadságot a múlt hétvégére. Gyermekkori emlékeket elevenítettünk fel, régi vágyakat teljesítettünk... 

Előre foglaltunk szállást, aminek egyetlen előnyét emelném ki, hogy irtó közel volt mindenhez, a hátrányaitól inkább most eltekintenék. Maradjunk annyiban a kedvezményes ár megérte a kellemetlenséget.

Első körben megnéztük az agyaghadsereg kiállítást, ami nekem egy kicsit csalódás volt. Egyszer rég láttam róla egy dokumentumfilmet és ott iszonyú érdekesnek, monumentálisnak találtam az egészet. Ami így is van, csak a kiállítás elrendezéséből fakadóan sajnos az elején lelőtték a poént. Ettől függetlenül nagyon tetszett, tényleg hihetetlen és érdekes volt. 

Aztán egy kedves Pesten dolgozó bartánőmmel találkoztunk, kávézgattunk, sétálgattunk. Az idő próbálta kedvünket szegni, az otthoni szikrázó napsütés és meleg tökéletes ellentéte volt az ottani. Szakadó eső és hideg. :(

A másnapi idő hatására programot cseréltünk és előre hoztuk a Széchenyi fürdő meglátogatását. Az épület gyönyörű, bár ráférne egy renoválás, de a 38 fokos kültéri medence szinte felülmúlhatatlan. Viszont kisvárosi léptékhez szokott lényem kissé nehezen fogadta az embertömeget, a sok fajta nációt. A zöldfelület aránya 0, így kánikulai napokon érdemes más fürdési lehetőséget választani. 

Következő nap jöhetett az állatkert! Egy egész napot sikerült ott eltölteni. Jól készül turistaként érkeztünk, komplett programmal. A baj csupán annyi volt, hogy az állatokkal bemutatott kb. 1/2 órás váltással zajló események valahogy mindig az állatkert túlsó felén voltak. Így mint valami bolygóhollandi megállás nélkül cikáztunk fel és alá. Iszonyú fáradtan, de jelentős élményekkel gazdagodva hagytuk magunk mögött szegény kis állatokat. :)

Majd jöhetett egy kis hajókázás a Dunán. Abból ítélve, hogy fülhallgatót kaptunk az idegenvezetéshez és hogy alapból angolul köszöntek, kérdeztek, hát eléggé kevés lehet azon honfitársaink száma, akik igénybe veszik ezt a fajta szolgáltatást. Pedig tényleg nagyon szép a rakpart mindkét oldalon, gyönyörűek az épületek, érdekes volt teljesen más szemszögből látni a várost. Ahogy hallgattam az idegenvezetőt a város történelméről, eseményeiről, előnyeiről, én is elhittem, hogy ez tényleg világváros, gyönyörű turistaparadicsom. Persze a kérdés csupán annyi, milyen megközelítésből nézzük a dolgokat. 

A fentiek között jártuk még a várost gyalog és metrón egyaránt. Egyik kedvenc terem a Ferenciek tere. Sokak szerint elég rossz környék. Ami lehet hogy így van, de engem elvarázsolnak a régi bérházak monumentális épületei. Persze, szebbek lennének felújítva, de így valahogy van egy történelmi bájuk, ami számomra így kerek és egész. 

Vasárnap már indultunk is haza. Vonattal. De ez egy külön bejegyzést igényel.... :)

megy a gőzős a nagyvárosba....

A hétvége nagyvárosi látogatással telt, méghozzá vonattal. Bib ötlete alapján tömegközlekedéssel vágtunk neki az útnak. Leszámítva az abszolút retro hangulatot, a kétszer annyi menet időt egészen jól sikerült az utazás. Érdekes és izgalmas volt, hiszen eddigi életemből kimaradtak a hosszú vonatutak. Egy dolgot hiányoltam csak. Valaki integethetne nekünk. Mi kihajolunk az ablakon, mosolygunk, a peronon állva pedig lelkesen integetnek amíg láthatóak vagyunk. Bib nevetve meg is jegyezte, hogy sok mindent elintézett már nekem, de ez valahogy most elmaradt.... :)

Aztán hazafelé teljesült az álmom! Encsa és Borsó ugyanis épp aznap kelt útra, mikor mi már hazafele tartottunk és a két vonat az egyik állomáson találkozott. Hát azt hiszem felesleges ecsetelnem azt az örömöt, ahogy megláttuk egymást a szemben álló vonaton és egyből lelkes integetésbe kezdtünk! 

A szabadság tökéletesen zárult ezzel....