Újra a focipálya szélén ....
A kicsi a múlt szezon végén szögre akasztotta a stoplist és más vizekre evezett. Óvatosan figyeltem a folyamatot, hiszen tudtam, hogy imádja, hogy a labda a mindene, hogy szerette az edzéseket, a meccseket. Mélyen magamba kell néznem és belátnom, hogy miattam hagyta abba. Én voltam az, aki nem rejtette véka alá a véleményét és sokszor hangot adtam a futballista habitussal/életérzéssel kapcsolatos ellenszenvemnek. Nem mentve magam, de ezektől függetlenül rendületlenül hordtam focizni ahova kellett (vasárnap délelőtti Szent Bozsik Tornára IS!).
Aztán az elmúlt évben egyre gyakrabban került újra elő a labda, Mó-val ketten egyre többször mentek le csak úgy rúgni a bőrt. Majd megfogalmazódott a gondolat, hogy visszamenne edzeni. A sorsdöntő pillanat egy kósza vasárnap reggel jött el, amikor békésen kavargattam a tojásrántottát, Ábi meg ott állt mellettem a tetőtéri ablakban révedve és egyszer csak megszólal: "Anya .... néz .... megy a Bozsik!" .... még egy könnycsepp is legördült talán az arcán .... (az ablakunkból pont rálátni a sportközpontra, ami az ominózus esemény egyik helyszíne mindig). Ránéztem az apjára és tudtuk, hogy keddtől újra ott állunk a pálya szélén ....Azóta véleményemet megtartva magamnak, támogató lendülettel hozzuk-visszük a fiatalembert. Mó gyakran becsatlakozik, őt is izgatja a foci. Már többször előfordult hogy edzés után a hosszúra nyúlt napokban ücsörgök egy órácskát és várok rájuk. Napsütés, zöld fű, könyv, háttérzajnak egy kis labdarúgás ... mi kellhet még?
