minitorta

a béna epertortám ... :(

Nagyságrendileg 20 perces a semmiből hurrikánként lecsapó hiszti rohamot kapott első szülött gyermekem annak okán, hogy ÉN, a galád, gonosz, elvetemült anyja képes vagyok eper tortát készíteni, már megint (kb. 5-ször egy évben, abból szezon idején 3-szor), ahelyett, hogy NEKI üres (lásd piskóta lap nulla egyéb bármi, tehát krém, lekvár, dekor izé) tortát készítenék. Hát mit mondjak? A család egyéb része jobban szereti a klasszikus tortalap és valami krém, típusú megoldásokat. 

Nagy levegő ..... huuuuuuu

a csodálatos minitorta! 

És mivel tényleg én vagyok az ANYA, tehát érzelmileg tökéletesen zsarolható, befolyásolható, manipulálható (na, jó, azért nem mindig), ezért beszereztem iziben két (pepcoban nagyon olcsón) mini sütőformát, amibe kiadagoltam a megfelelő mennyiségű ÜRES PISKÓTÁT és az amúgy remekbe szabott és mindenki által egekig magasztalt eper tortám mellett megsütöttem a gyermek által hőn áhított finomságot. Bevetettem minden tudásom (meggyőztem a gyereket, hogy üres csokival azért mégiscsak meg kéne kenni, aztán némi színes cukor izét is tehettem rá), terveztem, kiviteleztem és megalkottam egy egyedi, megismételhetetlen, a gasztronómia csúcsaként is értelmezhető minitortát. Vagyis kettőt. 

A gyermek boldog és elégedett, az anya lelke is megnyugvóban .... :))))

beszél!

Lassan három éves lesz. És lassan, nagyon lassan, de egyre több szót tud és mondogat élvezettel. Talán azért is boldog tőle ő is, mert mi remegve várjuk és isszuk minden egyes új szavát és örömujjongunk, ha végre sikerül egy újabb és újabb. 
Múltkor anyuéknál sétálunk, a nagyot halló szomszéd néni jó hangosan ráköszön Bábira, erre ő felnéz a nagy okos szemeivel és visszaszól: "Sziaaaaa!"
Anyuval csak álltunk és alig akartunk hinni a fülünknek, ez volt a gát, talán most beindul és remélem legközelebb arról írok, hogy csak mondja és mondja ..... 

magdi rózsa

Jó rég megfertőződtem már vele. Még a pályája legelején. Azóta szerencsére sok-sok koncerten voltam, a lemeze rongyos már a kocsiban. A nagy gyakran idéz, ahogy ő mondja "magdi rózsa" szövegéből ... lassan már kívülről tudja. 

A városi sportcsarnokban most volt az új koncert turnéval. Először úgy volt, hogy barátnőkkel megyek, aztán mégis a Bib vitt el. Szerencsére ő is nagyon élvezte! El sem ment inni, vagy beszélgetni, pedig lett volna rá lehetőség, ebből is látszik, hogy neki is tetszett. 

Én pedig próbáltam minden percét magamba szívni, átélni, megélni. Iszonyatosan jó volt! Imádom ahogy énekel, amit énekel, ahogy betölti a hangja az egész termet. 

Végig táncoltuk, tomboltuk, énekeltük az egészet. A kapcsolatunkat megerősítő, mélyítő igazi nagy élmény volt. Jó hogy végül kettesben mentünk! 

"Mondd mit ér ezer év mondd mit ér ezer év

Mondd mit ér az egész nélküled"

egy új könyv

Egy kedves barátnőm lepett meg ezzel az ajándékkal. Régen olvastam hasonló témájú könyvet, mondhatnám azt is, hogy 6-7 éve, mert ha volt kapacitásom olvasásra, tutira valami gyerekneveléses témát találtam, kerestem magamnak. Illetve mesekönyvet lapoztam a srácokkal, bár azt azért jó sokat. :)

Nos, mikor ezt megkaptam, alig vártam, hogy a fiúk aludjanak, mert már bele is vetettem magamat. Konkrétan fél éjszaka olvastam, alig aludtam, annyira vitt magával a történet, szuper izgalmas volt és reggel mindent megadtam volna egy órácskáért csendben, amikor falhatom tovább. De hát egyedül voltam a két figyelmet igénylő gyerekkel. Viszont gyors logisztikával (és még gyorsabb ebéd recepttel) ügyesen csináltam magamnak időt, így aztán a könyv 24 órán belül kiolvasásra került. 

Azt hiszem megveszem magamnak azt a két kötetet amit már régóta tologatok a kívánságlistámon, mert valahogy mindig bekúszik elé egy mesekönyv. Mert kell ennyi idő nekem is, kell hogy használjam az agyam más szegletét, hogy kiszakadjak a napi rutinból, kell hogy tv, gépezés, telefonozás helyett tényleg olvassak! 

Köszönöm  a könyvet! :)))

Káli 30, ami 38 lett

Csapatépítő irodás túrát szerveztünk. Sok kétséggel indultam neki az útnak, főleg a táv miatt, mert az hogy alapvetően sokat gyalogolok, illetve két gyerekkel élek a negyediken nem gondolom hogy elég kondíciót jelent egy 30 km-es teljesítmény túrához. De nagyon kecsegtető volt a lehetőség, Bib vigyázott a fiúkra, igény volt a csapat építésére, szóval leküzdöttem reggeli rosszullétemet is és nekivágtam, illetve hát nekivágtunk.

Az első pár km gyorsan fogyott, bár már reggel 1/4 9-kor is égetően sütött a nap, de hamar erdős részre értünk, így kedélyesen kutyagoltunk tovább. Egy csodás kolostorrom várt minket a hegytetőn és nem utolsó sorban egy túró - rudi! Nos ez eléggé lelkesített tovább. Itt már a srácok arról beszélgettek, hogy na, most jön a neheze, hegyre fel, kemény lesz, de utána már sima ügy az egész túra. Hát elindultunk fel .... több szakaszban is megálltunk és jó hosszan meneteltünk fel és egyre feljebb. A végén már szinte négykézláb lehetett csak menni, közben mögöttünk, előttünk és még szemben is jöttek. Nos én konkrétan kiköptem a tüdőm, azt hittem sosem érek fel és fent az volt az első gondolatom, hogy a pecsételő srácok vajon tudnak-e újra éleszteni és lehet-e ide helikoptert hívni, mert hogy én innen egy tapodtat sem mozdulok az fix. Jó pár perces lihegés, zihálás és levegőért kapkodás után kinyitottam végre a szemem és ezt láttam ....

a kilátás csodás volt!

Fent pihentünk egy keveset, előkerültek az elemózsiák és csapatépítés gyanánt egymás mellett majszolgatva bámultuk a tájat. Aztán uccu neki, még sok volt hátra, hegyről le (nehezebb volt helyenként, mint felfele), szőlőhegyre fel, következő pecsételős pont, pihenő, zsíros kenyér, fröccs, zene, árnyékban fetrengés.... Itt komoly elhatározásra jutottunk, miszerint a következő kb 6 km-es távot, mivel sík terep lesz, ezért 1 óra alatt ügyesen teljesítjük és akkor már nagyon jók vagyunk időben, távban is. 

Lefelé menet ért el engem a mámor. A végtelenségig tartó zöldellő rét, finom illattal, kis ösvénnyel. Az járt a fejembe, hogy szaladjunk bele a rétbe, csak úgy, bármerre! Ott és akkor 10 éves voltam újra, a papával kint voltunk a földeken, hajtottuk a teheneket .... Mámoros volt. Tényleg. 

Egy forrást érintve haladtunk tovább a sík terepen. Majd jött a felismerés, hogy valamit eléggé benéztünk és jó ideje már rossz úton haladunk. Visszafordulás, helyes út keresés, mondhatni újra tervezés. Megint galopp, helyenként csendben, magányosan, helyenként beszélgetősen, nevetgélősen. Aztán sajnos megint rá kellett jönnünk, valami nem stimmel, úttalan utakon járunk. Keveredtünk, kavarodtunk, nehezen találtuk a helyes utat. De nem egyedül voltunk, más is eltévedt, nem is kevesen, valahogy rossz volt a térkép, az út kijelölése, ilyen sokan nem nézhettük be a dolgot ..... 

Elég keservesen, nagy kerülővel és jó sokára sikerült meglelnünk a helyes irányt. Közben próbáltuk egymásban tartani a lelket. Borsi igazi mentális vezető volt, mindig ahhoz volt egy kedves szava, egy rossz poénja, akinek ép kellett, vitte a zsákunkat, biztatott minket. Én valahol itt fáradtam el mentálisan, a testem már jóval korábban, de a csak azért is megcsinálom érzés vitt tovább.

Végül a teljesítmény túrát nem teljesítettük, mert segítséget hívtunk, de a saját kitűzött célunkat teljesítettük, mert több mint 30 km-t mentünk, igaz, nem a kijelölt úton .... 

A célba fáradtan, meggyötörten, de azért vigyorogva érkeztünk. 

Az eufória másnap ért el. Mikor rájöttem, hogy megcsináltam, hogy szuperül éreztem magam, hogy kikapcsoltam az anya funkciómat, hogy csak én voltam az ember, hogy kikutyagoltam sok-sok stresszt és hogy tényleg csapatot építettünk. 

Megérte minden lépés ....