A közelmúltban a világhálón belefutottam egy szülőcsoport felhívásába, ami arról szólt, mutass egy képet, ami bemutatja szülőséged, de nincs rajta a gyerek.
Vasárnap van. Korán, vagyis hétvégéhez képest korán. Köd. És hideg. És nyakunkon a tél. Sapka, sál, kesztyű előkerült a szekrényből. Meg harmat is van, meg mégiscsak vasárnap ... na.
De egy újabb Szent Bozsik napra virradtunk. A gyermek lelkes, már hajnalban kipattan az ágyból, húzza egymás után magára a rétegeket, tömi magába a reggelit és noszogatja az apját, hogy induljanak, mert elkésnek. Foci torna van. Én a másik gyerekkel pizsiben bambulok a kanapén és bőszen megígérem, hogy a vége előtt mi is odaérünk és megnézzük, hogy focizik .... Mi mást is tehetnék? Lassan komótosan megesszük a reggelit, beöltözünk és irány a pálya.
Egyetlen mázli, hogy gyalogosan 10 percre van tőlünk az objektum. A ködtől alig látjuk a pálya körvonalát, csak a hangokból tudjuk jelentős a részvétel a focitornán. És nem hiszek a szememnek és komolyan nem értem, hogy emberek itt állnak ebben az időjárásban, ebben az időpontban .... De tudom, tudom, a gyerekért mindent is megtesznek, főleg lelkesítik (fejhangon ordítanak) őket a pálya széléről.
Mi megnézzük a csemetét, majd csatakosan hazatérünk vasárnapi napunk szokásos medrébe.
Illetve nekem van egy jó nagy plusz köröm, hogy a felvett rétegek újra tisztán és illatosan rendelkezésre álljanak a következő rangadóra. Majd eljutok eddig a pillanatig és bevillan, hogy jelenleg számomra ez az anyaság egyetlen képben .....
