Mondtam, hogy lesz még karácsonyi írás. De még ezen kívül is.
Tegnap volt advent 1. vasárnapja. Ennek örömére előbányásztam a mindent elnyelő gardrob mélyéről azt a néhány dobozt, amely az év végi ünnepek hangulatát fokozó díszeket rejti. Ilyenkor szinte ugyanakkora az öröm, mint mikor a karácsonyfa alatt bontogatom az ajándékokat, hisz rég nem látott, kedves tárgyakat porolok le és csinosítom vele a lakást. Vannak nagy kedvenceim, például egy csuhéból készült pár, akiket még a Bib hozott egyszer egyik munkája alkalmából, vagy egy helyes kerámia mikulás, akinek a ruhája rejti a mécsestartót. A mai trendekkel ellentétben nálunk viszonylag össze-vissza van a díszítés. Nálatok milyen színű lesz a fa? Kérdezik többen, hát sokszínű.... Ennek legfőbb oka, hogy több évnyi gyűjtőmunka eredményei ékesítik mind a fát, mind a lakást. A harmónia csupán annyi, hogy mind szerethető darab, egy emlék, vagy egy kedves ember jut róla eszembe. Nekem ennyi épp elég. Ez talán otthonról jön, hisz gyerekkorunkban a csillogó, villogó díszek helyett sajátkezüleg gyártott kicsit deformált, kicsit csálé alkotásokat tettünk a fára. Emlékszem a mama fáján gyertyák és almák voltak, meg talán dió és mégis úgy örültünk neki!
A másik jel, hogy itt vannak az ünnepek, hogy megejtettük a szokásos mézeskalács sütést a tesóval. Nevezhetjük ezt már tradíciónak, minden évben sort kerítünk rá. Az egyik legemlékezetesebb, amikor a most már legnagyobb unokahúgom alig volt egy éves. A sütés pont mikulás másnapjára esett. És amíg mi szorgoskodtunk a konyhában, addig ő egy csokimikulást rejtett a csizmámba. Majd mikor indultam haza, ő a sarokból figyelte a reakciómat. Hát mit mondjak? Annyira, de annyira megszerettem, hogy a kis egy éves eszével mint a mikulás tett nekem csokit a csizmámba...... szívet melengető érzés volt......
