eperben úszok

Újra. Hisz újra május, megint itt a szezon és a papa földje úgy döntött idén ismét ellát minket e remek csemegével. 

Még csak az elején járunk, de én már arattam (na jó, megbíztam aput, hisz a földről felveendő dolgok egy ideje elérhetetlen mélységben vannak számomra) egy ládányit. Aztán hasznosítottam is, pont úgy mint egy éve. Állapotomra való tekintettel (a nyers tojás fogyasztása jelenleg tiltott) újra értelmeztem a fagyi receptjét. Jelenleg várom a végeredményt, de a házi joghurt és az elmaradhatatlan kefíres torta már rég kész, sőt jelentős része elpusztításra is került.... Kénytelen vagyok idén maximálisan feltankolni, mert ha jövőre vonatkozó terveim megvalósulnak, akkor bizony egy év múlva ilyenkor csak a nyálamat csorgathatom e fincsi gyümölcs után. Így kihasználom amíg még lehet. Jelenleg csak a balkonos élmény hiányzik hozzá, mely még várat magára, legalábbis az időjósok szerint.

túra

Sok tervezés és szervezés után végre volt egy semmittevős napunk! Ezt kihasználva kirándulni indultunk. Viszonylag közel, megyehatáron belül maradtunk, de azért új tájat ismertünk meg. Egy arborétumba mentünk, ahol az azéliák már túl voltak legszebb napjaikon ugyan, de az erdős, rétes vidék kárpótolt minket. Messziről kiszúrtunk egy kilátót, melyet célul kitűzve nekivágtunk a túrának. Nos ez egy igen érdekes park, ahol a bejáratnál leledző táblán kívül egyetlen icurka-picurka útba igazító egyed sincs. Találtunk néhány új keletűnek tűnő oszlopot, ami majd egyszer valamikor talán az információs eszköz tartójául fog szolgálni, de minket jelenleg nem nagyon segített ki. Így csak nekivágtunk az útnak. Hát mit mondjak? Kezdtem úgy érezni, hogy ez a zsák utcák arborétuma. Konkrétan 3-4 olyan ösvényt is találtunk, aminek egyszer csak hopp vége lett, hol csak úgy lazán egy rét tárult elénk, ahonnan nagyjából bármerre lehetett indulni, hol kőkeményen a park határát jelző kerítésbe torkollott. 

Lehet mi voltunk bénák... de valahogy a kilátót elkerültük. Aztán mikor megelégeltük a dolgot, visszatértünk a kiinduló ponthoz, pontosabban egy rét közepén álló gyönyörű fához, akkor láttuk meg a kilátóhoz vezető ösvényt. Én már erő híján voltam, így úgy döntöttünk jövőre jövünk újra és akkor tényleg felmegyünk.......

kettősség

Azt hiszem megváltoztam.... Egyszerre vagyok képes sírni és nevetni. Szorongani és boldogan örülni. Fáradtan vánszorogni és repesve szárnyalni. Megállás nélkül locsogni, majd szótlanul bambulni. Túl vagyunk egyik nagy kedvenc eseményemen, a városi fesztiválon. Imádtam, pont úgy mint tavaly. Néha utáltam, úgy mint még soha. Elfáradtam, mint aki lefutotta a maratont, táncoltam mintha ez lenne az utolsó. Ha jól belegondolok, talán ez is volt. Hisz szépen lassan gyökeresen változnak a dolgok körülöttem, bennem meg a hormonok. Főleg, hogy az eddigi fontossági sorrend, logikai felépítés, berögzött elvek és érzések dugába dőlnek. Hát mit mondjak? Fura érzés....

egy új korszak kezdete

Egy új korszak kezdete, ami egyben egy másiknak a végét is jelenti. Ma, 12 éve, hogy elkezdtem dolgozni. Durva így belegondolni. Nagyon..... És ma indul táppénzes, gyeses, gyedes ésatöbbi ellátásos időszakom is. Pénteken letettem a lantot. Úgy éreztem a munka ünnepe épp ideális erre a jeles eseményre. Egyik szemem sír...... A most elhagyott munkahelyemen töltöttem 7,5 évet. Gyakorlatilag itt nőttem fel. Belegondolok, milyen kislány voltam anno, mikor oda kerültem. És mennyi, mennyi minden történt ott velem. Persze jó és rossz egyaránt. Mégis így visszagondolva rengeteget formált rajtam az ott eltöltött idő, a megismert új emberek, új látásmódok, élmények, feladatok, sikerek és bukások. Én hiszek a sorsban, abban hogy ezeknek mind meg kellett történni ahhoz, hogy most itt álljak, ezzel az értékrenddel, tudással, gondolkodással, a férjemmel, az életünkkel. A másik szemem mosolyog, hisz egy új korszak kezdődik, egy másik élet..... Ami mostantól egy valakikre fókuszál, aki itt a pocakomban és egyre öntudatosabban jelzi, hogy bizony van akarata, igénye és lehetőség szerint mindezeket figyelembe véve ténykedjek tovább.