Nos, a megváltás nagyobb hévvel érkezett, mint gondoltam volna. Az előző bejegyzés után 2 nappal már túl voltam a nehezén és velem volt egy új boldogság csomag, Katona Ábel személyében.... :)
BOLDOGSÁG!
Azóta itthon. Zombie üzemmód egyenlőre várat magára és úgy tűnik a rutin meg az évek újra velünk vannak. Túlzás lenne állítani, hogy minden zökkenőmentes, de mégis valahogy másra emlékeztem, nehezebbre súlyosabbra, rosszabbra számítottam. És most úszom a megkönnyebbülésben, a boldogságban. Mind testileg, mind lelkileg. Persze most sem mondom, hogy hű, de egyszerű, mert a kórházat egy az egyben kitörölném ha lehetne, meg az éjszakai keléseket, meg Mo kirohanásait, meg a kakis pelenkákat, mégis.
Ábel cuki bébi, eszik és alszik (talán nem most kiabálom el),és gyönyörű, hát persze, nekem a legszebb. És csak úgy babusgatnám, simogatnám, ölelgetném, mert olyan kis csepp és olyan hamar megnő, hogy még most most még, még, még akarom az illatát, a kis bőrét, minden lélegzetvételét.
Mó pedig a nagyfiú és én olyan, de olyan büszke vagyok rá, mert egy hős volt azon a héten, mikor nem voltam és azóta is ügyes és segít, és jön és mindent akar, hogy csináljuk együtt. Imádom érte. Persze látom rajta, hogy elnyomva ugyan de ott van benne a vágy, hogy csak ő, és ki ez itt és mit akar. És robban is a bomba néha nagyot és gyorsabban és sokszor csak én vagyok jó, mindenhez. De közben büszke és okos nagyfiú.
Én pedig nézem a két fiút és félelmetes látni a kontrasztot, belenézni az egyik óriási zöldesbarna, hosszú fekete szempillás, értelmes szembe és látni az aprócska mélykék, pihének látszó világos kis sörtével keretezett ártatlan kereső tekintetet.
Anya vagyok, immár kétszeres közben pedig sírok és nevetek...... így lettünk MI négyen kerek és egész.... :)
