Anyák napja alkalmából olvastam egy felhívást. Ossz meg édesanyádról egy kedves, jellegzetes történetet, ami meghatározta az életed. Én az alábbi pár sort jegyeztem le, de bátorságom már nem volt elküldeni, ide azért kiteszem ....
Már én is anya vagyok, immáron kétszeres.
Reggel hozhattuk haza a kórházból a legkisebb fiunkat. Négy napja anyu vigyáz a háromévesre. Aki innentől nagy, a csepp pedig a kicsi ...
Ismerkednek. Boldogok vagyunk, bővült a család. Meghitt a pillanat, anyu is hatszoros nagymama lett. A hároméves elunja magát, jön-megy, játszik. Egy óvatlan pillanatban, örömében, rám ugrik. Én felkiáltok, a másodszor felvágott hasam legérzékenyebb pontját találja el apró könyökével. Azonnal elhallgatok, potyognak a könnyeim, görnyedek. Az újdonsült apuka elveszi tőlem a kicsit.
Anyám a másodperc törtrésze alatt felugrik és változik anyatigrissé.
Ő itt és most ebben a pillanatban az ÉN anyatigrisem, imádott unokáját korholja, legkisebb lányát vigasztalja. Nem hiszek a fülemnek, a szememnek, védi a sajátját, a gyerekét, engem. Nem számít semmi, csak hogy én jól vagyok-e.
Aztán amilyen gyorsan jött a felfordulás, olyan hirtelen helyreáll a rend. Anyu bújócskázik a naggyal, a kicsi békésen szuszog a papánál.
Én meg jól vagyok, az éles fájdalom elmúlt és csak merengek, hogy rajtam kívül felfogta-e valaki, hogy mi történt. Hogy az anyai ösztön még így bőven harminc év után is anyámat elárasztotta és önkéntelenül védett.
Védte a saját gyerekét a saját unokájától.
