egy hétköznap margójára

Egy szimpla szerda van. 
Szokásos irodai lóti-futi, megoldani, most, azonnal, inkább tegnap. 
Intézni Bib fotóinak klasszikus véget nem érő bonyodalmait. 
Rendezni a nagyobbik gyermek óvodai ballagásának körülményeit, egyeztetni kedves, roppant elfoglalt anyukákkal (mert én ugye időmilliomos vagyok). 
Kitalálni az unokahúg iskolai ballagási ajándékát. 
Közben sokadszorra azon ábrándozni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha úgy általánosságban az összes rokonomat kilőném a világűrbe. 
......
És végre délután.

Nagyjából 1/4 órát töltöttem együtt két (egyébként tündéri) gyermekemmel, amikor folytatódott a hangulatomnak megfelelő állapot fokozása. Egymást ölik, vagy épp szeretik, persze mindkettőt elég magas hangfrekvencián. Ha végre csend lenne, a kicsi tuti kiakad valamin. Pl. a kisfiú a téren miért nem akar vele játszani? Hát .... csak. 

Így aztán a nap végén remegve vártam a pillanatot, hogy mindkettő ágyban legyen, én pedig egyszerűen csak bambuljak a kanapéra rogyva a csendben egy 20 percig, hogy utána bedőlhessek az ágyamba. Már majdnem láttam a fényt az alagút végén. Mindenki pizsiben, megvacsorázva, épp fogat mosunk és tényleg, egy karnyújtásnyira a csend, amikor kisebbik gyermekem mindenféle előzmény, rákészülés nélkül egyszer csak torka szakadtából elkezd ordítani. 
Masszív 5 perc, mire kihámozom a krokodilkönnyek közül, hogy mi is a probléma.

Idézem:

- Én akartam elsőnek születni. 

Idézet vége.

Paff. Anya, apa, tesó padlót fog.