karantén már megint

Az újbóli zárások eredményeként alig egy hét híján az egy évvel ezelőttihez hasonlóan itthon ragadtunk a két kölyökkel. 

Felemelő érzés egy óvodás hisztijeit kezelni, most már egy másodikost online oktatni, esetleg levegőztetni őket, mindemellett home officolni, közben főzni, háztartást vezetni és nem megőrülni. 

Az első nap délelőttjén azt hiszem elért a mélypont. Legalábbis remélem ennél lejjebb az elkövetkező 3,5 hétben nem lesz. Szóval. Asztali számítógépen a nagy online tanul, alatta én próbálok dolgozni, szóval ca. 8 felületen belépve, futtatva a szükségeseket, amikor a kisebbik unaloműzés gyanánt bemászik az íróasztal alá és kipróbálja, hogy az a nagy, piros világító gomb az elosztó végén, ami annyira hívogatja aprócska ujját, vajon mire való ..... off

Biztos ami biztos alapon Bib a kihirdetés napján bedobott a fagyasztóba egy 0,75 l-es Jagermeister-t. Semmi kétség túlélésre játszunk! 

 

egy meghatározó ember a múltból

Sok évtizeddel ezelőtt volt egy lelkes óvónőm. Csak néhány kép, érzés, hangulat maradt meg abból a korszakból, de azokra mind szívesen emlékszem. Az iskolás évek alatt is velem volt, hozzá jártunk színjátszó körbe. Lelkesek voltunk, próbáltunk, próbálkoztunk, kihoztuk amit lehetett. Akkor, ott, a 90-es évek legelején, abban a kis faluban ez igazi kuriózum volt. 

A továbbtanulással ennek vége szakadt. De talán ő is más irányba ment valamikor pont ebben az időben. És feledésbe merült a színjátszás. 

Aztán ez a fajta véna a fiúk születésével valahogy újra utat tört magának. Állandó mesélő társam volt, gyermekkorom egyik meghatározó könyve a Nefelejcs, ebből és fejből szavaltam, dúdoltam, duruzsoltam a fiúk fülébe altatóként, vagy csak megnyugvásként egy-egy kedvenc verset. 

A következő mozaik darab a kirakósból, hogy állok az iskolai nyílt napon és bejelentik, hogy új osztályt indítanak Mó szeptemberi kezdésével együtt. Csak az járt a fejemben, hogy mindegy mi az, csak valami hozzá passzoló legyen. Ekkor kiderült a szak: zenés színjátszó, dráma tagozat. Uh. Jött a felismerés, hogy igen, igen, ez pont az amit kerestünk, ez, ez jó lesz! 

Most másodikos. Megtalálta a helyét. Szereti és szeretik, ez a legfontosabb. Non-stop tanulja a verseket. Hallás után borzasztó gyorsan tanul, nála már csak az öccse gyorsabb, aki 5 éves létére fújja az összes 5 versszakos verset is. És elnézem őket és eszembe jut, ahogy anyu hányszor mesélte, hogy állok a sámlin, óvodás vagyok, segítek neki tésztát gyúrni és csak mondom, mondom a verseket, amiket a nővéreimtől hallottam. 

És a sors úgy hozta, hogy vidám társalgásba keveredtem a régi óvónőmmel. Elmeséltem a fentieket és hogy hálás vagyok, hogy ő volt nekünk és milyen pozitív hatással volt az életemre. 

Értékes, megható beszélgetés volt ...