Sok évtizeddel ezelőtt volt egy lelkes óvónőm. Csak néhány kép, érzés, hangulat maradt meg abból a korszakból, de azokra mind szívesen emlékszem. Az iskolás évek alatt is velem volt, hozzá jártunk színjátszó körbe. Lelkesek voltunk, próbáltunk, próbálkoztunk, kihoztuk amit lehetett. Akkor, ott, a 90-es évek legelején, abban a kis faluban ez igazi kuriózum volt.
A továbbtanulással ennek vége szakadt. De talán ő is más irányba ment valamikor pont ebben az időben. És feledésbe merült a színjátszás.
Aztán ez a fajta véna a fiúk születésével valahogy újra utat tört magának. Állandó mesélő társam volt, gyermekkorom egyik meghatározó könyve a Nefelejcs, ebből és fejből szavaltam, dúdoltam, duruzsoltam a fiúk fülébe altatóként, vagy csak megnyugvásként egy-egy kedvenc verset.
A következő mozaik darab a kirakósból, hogy állok az iskolai nyílt napon és bejelentik, hogy új osztályt indítanak Mó szeptemberi kezdésével együtt. Csak az járt a fejemben, hogy mindegy mi az, csak valami hozzá passzoló legyen. Ekkor kiderült a szak: zenés színjátszó, dráma tagozat. Uh. Jött a felismerés, hogy igen, igen, ez pont az amit kerestünk, ez, ez jó lesz!
Most másodikos. Megtalálta a helyét. Szereti és szeretik, ez a legfontosabb. Non-stop tanulja a verseket. Hallás után borzasztó gyorsan tanul, nála már csak az öccse gyorsabb, aki 5 éves létére fújja az összes 5 versszakos verset is. És elnézem őket és eszembe jut, ahogy anyu hányszor mesélte, hogy állok a sámlin, óvodás vagyok, segítek neki tésztát gyúrni és csak mondom, mondom a verseket, amiket a nővéreimtől hallottam.
És a sors úgy hozta, hogy vidám társalgásba keveredtem a régi óvónőmmel. Elmeséltem a fentieket és hogy hálás vagyok, hogy ő volt nekünk és milyen pozitív hatással volt az életemre.
Értékes, megható beszélgetés volt ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése