Keresem, keresem

Mostanában nagyítóval keresem a csúcspontokat .... azért mindig akad, szerencsére. 

Jó ideje, pontosabban talán a covid beköszönte óta nagyjából folyamatosan nyomaszt valami. Ez elég szarul hangzik, így hogy lassan 3 éve kezdődött .... Annyi, de annyi minden történik és változik, ami lehet jó is, mert a covid is hozott pozitív új dolgokat is az életünkbe ezt be kell lássam. De valahogy mindig kibillen egy totálisan biztosnak tűnő fix pillér az életünkből, hol jobbra, hol balra, hol egy, hol egyszerre több is. És én, akinek extrán fontosak a biztos, kijelölt ösvények, a kapaszkodók, a megbízható pontok ..... hát az most meglehetősen ingoványos talajt érez a lába alatt. És elborzaszt a közélet, a letaglózó, öncélú felsőbbrendű utasítások, a folyamatos "nem hiszem el, hogy ez is megtörténik" érzés, a közvetlen környezetemben lévő emberek fásultsága, zaklatottsága, feszültsége. 

.... ezek néha tényleg elég mélyre taszítanak, aztán jön Bib, a megmentőm. Mihez is kezdenék nélküle!?💓És nem is értem, hogy tud elviselni. Szóval .... jön, kézenfog és elvisz mondjuk sétálni, csak ide a közelbe, esőben, szélben, sötétben, csak rójuk a járdát, a parkot és ezalatt az összes gondolat, ami kijön a fejemből kicserélődik oxigénre, ő hümmögve hallgat, hozzáteszi a magáét, aztán a megoldást keressük, amit persze nehéz megtalálni, leginkább csak az irány, a cél, a lehetőség lesz meg és a tudat, hogy ketten, együtt, megyünk előre és megoldjuk. Ez biztos, egy biztos pont ....

És hogy hol van itt a csúcspont? 

Egyrészt, ketten sétálunk, a fiúk otthon maradnak, mert már nagyok, mert ez felnőtt beszélgetés, mert otthon hagyhatóak rövid időkre. Ezért én olyan hálás vagyok! 

Másrészt, bakancslista következő pontja is pipa! Jelesül: egy utcával a tömbünktől, van egy kocsma, egy kalsszik kiskocsma, a Jégvirág. Mióta itt lakunk (lassan 6 éve) többször felvetettem egy remek randi lehetőséget a helyszínen, de mindig elpoénkodtuk. Viszont most, a séta végén, beugrottunk és a söröző, fröccsöző törzsgárda tagok között bedobtunk egy-egy kólát ... vicces volt, meg felszabadító, meg csak úgy jó. 

Szóval van csúcspont és lesz is! 

Újra suli

Augusztus 31, késő délután: próbálom elrejteni könnyeimet, az iskola udvar tele ünneplőbe öltözött gyerekekkel, köztük az enyémek, a nagy a kórusban énekli a suliba hívogató nótákat, a kicsi ott ül az első sorban, az elsősök között ... 

Mindkét fiam iskolás ... még emésztem a gondolatot, vártam, egyben persze tartottam is tőle. Reggelente egy irányba, egy helyre mennek, egy folyosón vannak, néha jó messzire kerülve egymást, néha segítve a másikat. Az edzésmentes délutánokon csak egy helyre kell mennem, ahonnan komótosan hazasétálunk együtt. Furcsa érzés. De jó ..... 

 
..... és ahogy megígérte akkor, amikor még sóvárogva álltunk ketten a kicsivel az iskolaudvaron és figyeltük ahogy a Mór elsősként, hátra sem nézve elveszik az óriási épület bejáratában, hogy "Anya én majd mindig integetek neked!" ..... most már ő szalad az épülethez, fel a lépcsőn, megfordul és óriási mosollyal az arcán, INTEGET .....