pakolás

Anyós lakásában tipródunk, hosszasan, az elmúlt egy hónapban többször, mint az elmúlt években összesen. Szomorú ez. De mind tudjuk, hogy kimondatlanul, néha kimondva, ezt akarta .... 

Dobozolunk, szortírozunk, cuccolunk. Egy kupac amit hazaviszünk, egy ami valakinek jó lesz, egy ami menthető, egy ami szemét, egy ami "mi legyen vele?". 

Mindannyian találunk kedves emlékeket, tárgyakat, amiket magunkkal viszünk, egy kis szeletet belőlük, a gyökereinkből. Súlyos, nehéz pillanatok ezek, néha viccesek ... 

Elgondolkozom a tárgyak létén, jelentésén, az életünk, a dolgaink fontosságán, ott állok a halmok között és amiért ők megdolgoztak, megküzdöttek, a saját erejükhöz képest előteremtettek én szempillantás alatt döntök és hozom meg az ítéletet, szemét. Ez masszív érzés volt akkor is, amikor a nagyszüleim után maradt mezőgazdasági tárgyakat szortíroztuk, melyek számunkra, leszármazottak számára nem jelentenek semmit, nem ismerjük, nem használjuk őket, nekik pedig az életet, a boldogulást jelentette. Ilyenkor tényleg felmerül a kérdés, mi szükségünk van annyi anyagi jóra, annyi kézzel fogható tárgyra, hisz ha eljön a pillanat, mindenki, mindent hátrahagy. 

A valakinek jó lesz kupac a legnehezebb. Megtalálni a "valakit". Sokszor elkeserítő és kiábrándító, ahogy kihasználják az ember jószándékát. Máskor pedig szívet melengető, amikor a hógömbök egy gyűjtő kislányhoz kerülnek, amikor a régi vázák egy idősotthont díszítenek, amikor egy közeli gyár fénykorából származó kerámiát a múzeum gondozásába vesz, amikor egy társasjátékot a könyvtár örömmel befogad .... 

örömmel tölt el, hogy vannak tárgyak, amikben Ők tovább élnek .... 💙

lebegő asztronauta

Úgy érzem magam, mint aki a világűrben kering ... 

Rohannak a napok, a hetek, még a hónapok is. Minden napra jut valami, program, feladat, megoldandó, itthoni, vagy egyéb teendő. De valahogy haszontalannak érzem az időt, ami pereg .... Pedig élvezhetném is gondtalanul, mert van egy remek férjem, aki támogat a váltásban, az ellazulásban, az édes tengődésben. Persze ő tudja, hogy ez átmeneti, tudja hogy hamarosan ellepnek újra a feladatok, a lehetőségek, a kihívások, amikre most ácsingózok. Ebben különbözünk, nagyon. Ő a laza, én a feszes .... 

Közben rehabilitálom magam. Csontkovácsnál jártam, access bars kezelésen egy kedves barátnőnél, pilates kihívást és kis tornát folytatok itthon, a lehető legtöbb utamat sétálva teszem meg, sokat olvasok, még többet bámulom a sorozataimat. Régi, kissé elhanyagolt kapcsolatokat építgetek újra. Több online képzéshez, tanfolyamhoz csatlakoztam, melyek sok-sok új információt, lehetőséget hoztak már eddig is. 

A társadalmunkban zajló folyamatok béklyóban tartanak, letaglóznak, mélységesen elszomorítanak. Próbálok hinni, kapaszkodni valamiben, de spiri barátnőm szerint ez a cél, a legfontosabb céljuk a minket fentről mozgatóknak, hogy ezek a biztos pontok és kapaszkodók szépen lassan eltűnjenek. 

Igyekszem megtalálni az egyensúlyom, mert egy út van és az előre vezet  .... 💚