titoktartás vége

Két magzat beszélget:

- Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
- Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Lárifári! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! És különben is, hogy nézne az ki?
- ...Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... Talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.
- Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! Még, hogy szájjal enni, nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? És ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért sem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...
- A Mama? Te hiszel a Mamában?!
- Igen.
- Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét...

A fenti párbeszédet e-mailon kaptam. Mi tagadás? Sírtam. Így ezennel felfedem kis titkomat is, mely sokak számára már köztudott. Állítólag iszonyú átlátszó vagyok (pedig apu sofőr) és a sorok között olvasva kitalálta gondolataimat. Hosszú idő és sok küzdelem után végre kismama vagyok, most már 24 hete. Szerencsére eddig az áldott állapot részét élvezem. Talán amiatt is, mert egy kisfiú van a pocakomban, velük állítólag könnyebb.

Nos, most már amiatt is szaporítom itt a szót, hogy ha majd egyszer ő is olvassa e sorokat, akkor tudja mit érzett és gondolt egyszer valaha az anyukája.....