Tíz hónapig volt a gyerekemnek dédapja. Kedd óta nincs....
Nehéz felfogni és elfogadni. Főleg, hogy értelmetlen az egész. Tudom, hogy neki ez egy megváltás. Neki, aki 87 évig tevékeny életet élt. Minden áldott nap ment és dolgozott. Mezőn, réten, szántón, legelőn. Még az utolsó ca. 10 évben is, amikor már érdemi produktuma nem volt a napi ténykedésének. És az elmúlt pár hónapnyi ágyhoz kötöttség maga a béklyó és halálos ítélet is volt egyben. Tudtuk, hogy rövid időn belül ez lesz a vége.... De hogy ennyire rövid időn belül? Azt azért nem.... És kinyílik a bicska a zsebemben ha arra gondolok, hogy milyen lelketlen, embertelen módon lett vége. És csak az vigasztal, hogy ő ezt talán már nem tudta ép ésszel felfogni... Azt hittem én nagy naivan, mert az vagyok, naiv, hogy jó helyre, jó kezekbe adtuk. Mert mit tehet az ember, ha erején felüli a feladat? Segítséget kér, próbálja a megfelelő megoldást megtalálni. És hisz annak aki a másik oldalon áll. Nem kellett volna, vagy máshogy kellett volna, de ezen már nem lehet változtatni. Csak ha ezt tudom, vagy legalább sejtem, vagy valami emberi módon finoman tudatják velem, akkor elbúcsúzok ..... én és velem együtt másik 6 unoka, meg még 7 dédunoka.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése