Guggolok a kispad előtt. Nézem a narancssárga szekrénysort, örülünk a kutyusnak, leveszek egy nadrágot, feladok egy cipőt, válaszolok a gondozónőnek, beteszek egy kabátot, kiveszek néhány pelenkát.
Minden ugyanaz.
És mégis más.
Azt hittem a rutin, meg az évek ... hogy a második könnyebb lesz. Hát nem lett.
Büszke vagyok, mert bátor és borzasztó könnyen elfogadott mindent és mindenkit. Szalad mert játszani szeretne, kíváncsi és érdeklődő. Visszafordul, integet és már ott sincs.
Boldog.
Nélkülem... ami önző anyai lelkemnek nehéz...
Egy korszak lezárult. Elmúlt a babakor, kész kis ember, aki elkezdi a saját útját járni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése