Az elmúlt egy hónapban kétszer voltunk apuval sétálni a göcseji erdőben. Egyszer Mór is jött. Furcsa felnőtt fejjel, más élettel túrázni ott, ahol 20 éve kötelezően kellett menni szőlőt, kertet gondozni. Akkor utáltam minden percét, alig vártam hogy mehessek haza, most pedig boldogan viszem a gyereket, Bibet és próbálom felfedezni gyerekkorom helyszíneit. Nehéz is a szívem, mert egész más, elhanyagoltabb képet mutat. Majdnem sírva fakadtam, mikor megláttam a papa pincéjét, ahol szüretkor ettük a kalácsot, sütöttük a gesztenyét, az ma már az enyészeté .... sajnos. Persze mehetnék és gondozhatnám, de sem energiám, sem időm, sem affinitásom és egy szélmalom harc lenne az egész. Borzasztó látni, hogy a szüleim, nagyszüleim által úgy féltett, gondozott területnek ma már semmi értéke ....
Közben pedig olyan jó, hogy még van ilyen lehetőség, hogy van apu, aki örömmel és büszkén visz minket a környéken, meséli a történeteit, mutatja az utat, tanítja a gyereket. Nagy kincs ez, egy szelet az életből, amit örülök, hogy megismerhet testközelből .....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése