Igyekszem minden ellenérzésem dacára lelkes lenni.
Mó csak hobbifocista, de szereti.
Bib fotózza, a fiúkkal meg űzi.
... és sokszor megy a tv-ben is ....
Szóval akár akarom, akár nem, a foci van.
Az élet pedig úgy hozta, hogy a helyi csapat kupadöntőt játszott Budapesten a sportarénában. Bib minden lelkesedését átragasztotta ránk, ide menni kell ha törik, ha szakad, így hát mentünk.
Az utazás, a több ezres közösségi élmény, a közös cél, rengeteg ismerős arc az otthonunktól több száz km-re, maga a stadion monumentális tömege mind-mind nagyszerű és megismételhetetlen élmény volt. A srácok élvezték, különleges és új ingereket szereztek. Ezzel együtt részemről nem elhanyagolható az a masszív 117 percnyi kínlódás (és unalom), mire végre betaláltak a labdával a kapuba .... le is vontam a következtetés, ezzel az élménnyel sem sikerült közelebb kerülnöm a futballhoz.
Így aztán az alábbi gondolatot továbbra is maximálisan a magaménak érzem:
"Nem baj ha focizik a gyerek, de valamit sportoljon is!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése