Megyünk haza. A két kiskorú hátul kókadozik, én dudorászom Rúzsa Magdit, fogynak a kilóméterek. Nézem a dombokat, a zöld erdőket, a kék eget, a napraforgó táblákat, a suhanó tájat, a fák között beszűrődő napsütést és egyszerűen valahogy csak boldog vagyok. Hogy itt és most létezhetek.... nehéz szavakba önteni ami rám tört, de hálás vagyok érte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése