olyan rég írtam

Sajnos rég írtam, pedig annyi minden történt. Annyi jó és sajnos sok rossz is. 

És még jobban fogom sajnálni évek múlva, hogy ezeket az értékes és ritka pillanatokat alig-alig örökítettem meg. 

Mostanában mélységes mély gödrök és magaslati magasságok között hullámzunk. Bib és én is. Igazából ez egy út, egy fejlődés. Azt hiszem jó irányba haladunk. 

Meghalt a papa. Ez eléggé meghatározta a napjainkat, előtte, utána és azóta is. Rengeteg érzelem került felszínre és kavarog azóta is körülöttünk. 

A legnehezebb talán az volt, amikor elmondtuk a gyerekeknek. De egyszerűen kellett. Mór nagyon rosszul viselte, sokat sírt, el volt keseredve, nehezen volt vigasztalható. Ábeltől viszont olyat kaptunk ezáltal, amit mi sem gondoltunk volna. Olyan természetességgel, olyan higgadtsággal, olyan egyszerűséggel kezelte az egészet, hogy először azt hittük elfolytja, vagy nem is érti. De nem. Úgy kezelte, amilyen maga a halál. Az élet természetes velejárójaként. 

Azt mondja: "megtartom az emlékezetemben a papát és odaadom annak a kezébe, aki már meghalt. És ott fekszik a temetőben, mert meghalt és eltemettük". 

Nehéz és egyben felemelő is volt ez. 

Próbálunk túljutni. Haladni.

Mórnak megvolt az első igazi fellépése. Nagyon izgult, de nagyon ügyes is volt. Igazán büszkék voltunk rá. Az iskolában is nagyon jól teljesít, sorra kapja a piros pontokat, dicséreteket.  

Ábel is szereti az ovit. Igazi nagyfiú. Mindig dícsérgetik,  hogy milyen okos és ügyes már. A beszéde is lassan tisztul. 

Bibbel jól vagyunk. Gyúrjuk egymást, meg a dolgokat, igazán sokat teszünk egymásért, szerencsére erős a kapocs, erős a felhajtó erő közöttünk. Ez fontos. És jó. És hálás vagyok érte. 

A zsákok fogynak. Szerencsére. Igazán jó érzés, hogy tetszik az embereknek, büszke vagyok magamra, hogy alkottam valamit, ami hasznos és szép és modern és környezettudatos. Borzasztó jól esnek a dícséretek. :)

A többi talán most nem fontos.  Igyekszem mindent lerázni magamról, ami lehúzna, amivel nem nekem van dolgom, amin nem nekem kell változtatnom. 

Nagyjából ennyi. Igyekszem jönni, többször és hamar ...... hálás vagyok ...... mindenért ..... 

kirándulás

Az utóbbi hetek zűrzavaros napjai után kihasználtuk a 23-i ünnepet, meg a jóidőt és felkerekedtünk. Keszthely, Festetics állatsimogató, onnan egy új szuper természet háza kiállítás, aztán fel a hegyre a kilátóba, majd le a völgybe a kavicsbányába! Innen már csak annyi erőnk volt, hogy egy kellemes büfében uzsonázzunk egy jót. 

Végre szuper kikapcsolódós, tartalmas, boldog nap volt ez! 

lazulós

Annyira, de annyira ösztönös a kisebb. Neki, ez így, a tömeg közepén, a játszótéren épp ez volt a legkényelmesebb, lazulós állapot. Még cukin is néz ki, aztán a fotózás utáni pillanatban, mikor rájött hogy lekaptam, már kevésbé helyes képet vágott. Mérges üvöltés közepette tudatta, hogy ne fotózzam ..... 

Csak az előtte kép publikus .... :)

az elemek lassan lemerülnek

Néha tényleg büdös nehéz meglátni a jót. Most épp állati nehéz .... Annyi, de annyi zűr van, hogy felsorolni is hosszú lenne. Mindez főleg lelki teher, családunk mindkét oldaláról megspékelve némi baráti résszel is. 

Próbáltunk elmenekülni a hétvégén. Az irány jó volt, viszont a tömeggel nem számoltunk, ami megnehezítette a kikapcsolódásunkat. Talán most is sikerül meglépni, most tuti valami nyugis helyet választok! És akkor remélem lesz egy kis feltöltés, némi energia többlet, mert nagyon-nagyon fogyóban van ..... 

 

apa sportfotós

A kicsi mindig is imádta a labdát. Az volt az első játéka, nagyjából mióta mozog, pörgeti. Van hozzá érzéke, ez kétségtelen. Egy kosármeccs szünetében leszaladt a nagy küzdőtérre, pattogtatta a felnőtt méretű kosárlabdát, próbálta célba juttatni, persze kevés sikerrel. Bib dolgozott, így lencse végre kapta. Nehezen tudok betelni a képpel. Annyira benne van minden mozdulat ...... 

Megmutatom a kicsinek, aki sírva fakad, hisztirohamban tör ki. Faggatom. Könnyek között kiböki:

- Anya én be akartam dobni azt a labdát!

.... :)

évnyitó

És ez is itt van! Évnyitó. Iskola. 
Hát elkezdődött. 

Mó lelkes és boldog és vidám és várja. 

Igazság szerint én is. Érzem, hogy kell valami változás, új ingerek, új emberek, új közösség, egy újabb szint. Nagyon kellemes, rövid és laza volt az évnyitó ünnepség. 

És aztán eljött a hétfő reggel. Egy új ritmus, új szokásokkal.  Jó volt látni, hogy Mó már a második nap milyen bizalmasan beszélget az egyik tanítónénivel.  Úgy érzem jó helyen van, jó emberekkel. Érdekes és persze egyben félelmetes változás is ez, de remélem minden rendben lesz! :)

nyárbúcsú

Igazi, hangulatos, tűző napos idei utolsó Balatonos szombatot töltöttünk együtt a gyerekekkel! 

A szeptember közeledtével kevesen voltak, a standok zöme zárva, a víz is hűvösebb volt, de még így is bőven alkalmas a lubickolásra. Enni-inni vittünk, így semmi sem szeghette kedvünket. 

A nap végén vízibiciklit béreltünk, így a lemenő nap fényében, a tükörsima vízen, háttérben a Badacsonnyal egy borzasztó önfeledt és boldog órát tölthettünk el négyesben! 

Nagyon feltöltő és örömteli, értékes idő volt ez! 

zsák, zsák, újrazsák _relibag

Szerettem volna tudatos vásárló lenni, szerettem volna egy ökozsákot, szatyrot, szütyőt, tasakot, amivel kiválthatom a nylon zacskót, mert dühít, hogy egy normál vásárlással elhasználok kb 5 db-ot, de csak addig van szükségem rá, amíg haza nem érek és aztán a kukában landol. Persze, el is rakhatnám egy zsákba, de a 90%-a akkor is szemét lesz, csak mondjuk fél, egy év múlva mikor már túl sok helyet foglal. 

Szóval keresgéltem, találtam, rendeltem. Csak messziről, plusz postárét. 

És itt villant be a gondolat! Hát csináljunk mi! Találjuk ki, valósítsuk meg, adjuk el! 

Összefogtam egy kedves ovis anyuka társammal. 

Kerestünk, kutattunk, gondolkoztunk, alkottunk ..... és kész! 

Közben töménytelen mennyiségű új ötlet jött szembe, talált meg, így még rengeteg új gondolat van, hogy mit lehetne/kellene megvalósítani. 

Ez most feltölt, erőt ad, néha a mélybe taszít, elcsüggeszt, máskor felemel és bizakodást nyújt .... Jó ez most, kellett ez most! Remélem jó útra léptem, jó irányba haladok! :)

munkás szabad hét

Volt egy hetünk, vagyis öt napunk, amikor visszarepültünk az időben. 7 éve éltünk hasonló életet, mint ebben a pár napban.

Még mindig oviszünet, viszont nekünk dolgozni kellett, így a srácok mentek a mamahotelbe.

Furcsa módon ez a hét is szabadság lett, pedig alapvetően dolgoztunk. 

Már reggel éreztem, ez valami egészen különösen más. Csak magamat kellett elkészíteni, senkit nem kellett kelteni, öltöztetni, fogat mosni. A saját ritmusomban készültem és indultam útnak. Még Bibet is hagytam lustálkodni, hisz neki később van a munkakezdés, csak miattunk kel fel minden reggel. Így békében elsuhantam a rollerrel dolgozni. 

A meló persze változatlan. 

De délután kényelmesen ráérek boltba menni, hazasétálni, zenét hallgatni, magamban lenni, saját ritmusban házimunkát végezni, vagy Bibbel menni dolgozni. Jaj, régen mennyi helyre mentem vele! És most újra. :) Voltunk fotó kiállításon, egy csodás panorámával rendelkező borospincénél,  spontán vacsorán, illetve egy nagyon meghitt tábortüzes, éjszakába nyúló örömzenélésen.

Feltöltő egy hét volt. 

Aztán pénteken percenként néztem az órát, mikor indulhatok a fiúkért! 

Úgy szorítottak, el sem engedtek hosszú-hosszú percekig. 

Imádtam újra a karjaimba venni őket! 

Aztán itthon egész este hallgattam, hogy a mama most aztán mennyire hiányzik ......

szabadság

Oviszünet a kicsiknek, szabadság a nagyoknak. Végre csak mi négyen, szabadon, barangolunk, kirándulunk, jövünk-megyünk, későn fekszünk, későn kelünk. Strand, kalandpark, játszótér, erdő, mező, barátok, tavak, a dunántúl legjobb hekkje (többször is), meleg, napsütés, fagyi .... 

A kép elég idillinek tűnik. 

És az is. 

Bár néha, sokszor becsúszik az a kinőhetetlen hiszti, a duzzogás, sértődés, a folyton csicsergős lotyorgás, ami általában cuki és izgi és szuper hogy kíváncsiak, csak null 24-ben 14 napon keresztül, hát fárasztó. 

Szóval próbáltuk kihasználni az összes szabad időt. Minden lehetőséget a töltődésre, kikapcsolódásra. Összességében sikerült. .... :)

megint szólt egyet ....

Hűsölünk a medencében, körülöttünk még sokan, azt mondja a kicsi:
- Apa becsúszott. 
- Mi csúszott be? 
- Hát a kaki a fenekembe! 
Hirtelen kevesebben lettek körülöttünk .... :)))

Egy újabb szép és felemelő hisztis pillanat tárgya:
- Nem akarom ezt a levegőt szívni. 
.... de hogy mit szeretne azt ugye nem tudjuk. Soha. :) 


 

munka, nyaralás, csak mi ketten, évforduló

Már egy hónapja hogy voltunk a tengeren. Csak mi ketten, meg egy kisebb násznép, de a lényeg, hogy a gyerekek nélkül. Esküvőre voltunk hivatalosak. A fiúk a mamával all inclusive ellátással vidéken. Természetesen tökéletesen jól érezték magukat és konkrétan pont nem érdekelte őket, hogy mi nem velük vagyunk. Mó kicsit megzuhant indulás előtt, de csupán a ténytől, hogy fizikálisan leszünk messze. Mondjuk ez nekem is bekattant az agyamba, hogy mi lesz ha történik velünk valami az úton, a két gyereket meg otthagytuk .... na, de elhessegettem ezeket a gondolatokat és próbáltam nem az ovikapuban sírni már reggel az elváláskor. Ez sikerült, mert Bib elrángatott, hogy indulás van, nincs mese. Szóval mentünk. És hát kimaxoltunk mindent amit csak lehetett. Egy írtózatosan nagyon nagyon nagy hatalmas élménnyel távoztunk négy nap múlva. Kaptunk egy új akksit, olyat amit az életben szerencsére párszor már átélhettünk. Ilyen volt a mi esküvőnk, a gyerekek születése, Barcelona, az új lakás vásárlása, csak hogy a nagyobbakat említsem. És most egy új. Nagyon jókor jött és nagyon nagyon hálásak vagyunk érte. Minden pillanatát kiélveztük. A munkának és a szórakozásnak is. Fizikálisan totálisan hullán tértünk haza, de megérte. És ez a lényeg. Jó volt ott lenni, érdemes volt tenni, látszott az eredmény, hogy ők is hálásak, hogy szeretnek minket, örülnek a munkának, amit bele fektettünk, örülnek nekünk, tetszik a hozzá állásunk, hogy hasznos amit teszünk. 

És hát az új szerepem. Amitől először sokkot kaptam, bár egyértelmű volt, hogy nem mondok nemet, de fel kellett készülnöm. Irtóra féltem, remegett kezem-lábam, konkrétan nem emlékszem, hogy mit mondtam ott az esküvőn. De úgy tűnik, hogy ügyes voltam, jól megoldottam a feladatot, hiteles voltam, mert mindenki elhitte, meghatódtak és mikor kiderült, hogy ez igazából kamu esküvő, akkor is azt gondolták, hogy én igazi anyakönyvvezető vagyok. Ez nagyon jól esett és eléggé magabiztossá tett. Igazi önbizalom bomba volt! A fizetségem pedig a kis cabrio egy hétre, amivel éppen száguldozunk a szabadság alatt. Háááááááááááááát, nagy élmény. 

Mindez, egyben, borzasztóan hálás vagyok, hogy ezt átélhettük. :)))

7

 

Ma 7. Már 7. 

Hova nő ez a gyerek? 

Mindjárt felnő, el sem hiszem, tegnap volt, hogy itt sírt, aludt, evett, azt hittem sosem lesz vége a folytonos csecsemő ápolásnak .... aztán vége lett. 

És most meg már 7.

Mindjárt iskolába megy. 

 Döbbenet.

kivágta magát

Esti szokásos rutin. Játszanak, veszekednek. Egyre hangosabbak, mindjárt kitör a vihar.  
Aztán itt is van. 

- Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Az Ábel azt mondta, hogy tökfej vagyok. 

Anya próbál igazságot keresni. Kérdőre vonom a kicsit:
- Tényleg ezt mondtad? 

Felnéz azzal a huncut tekintetével, amihez kötelezően jár a félmosoly. Már tudom, hogy füllenteni fog. És közli:
- Hááááááááát, neeeeeeem. Én azt mondtam hogy tök jó fej. 

Hatásszünet. Majd. 
Nevetünk, nagyon, együtt, hárman. :)

... a viharnak nyoma sincs. ..... 

ballagós ajándék

Próbáltam meghúzni magam, úszni az árral, hagyni hogy nálam sokkal lelkesebb szülők kezükbe vegyék az ovis ballagás, évzáró ünnepségének minden velejáró szépségét (és persze nehézségét).

De mikor azon kezdtek el tanakodni, hogy akkor milyen bögre legyen az ajándék, közbeléptem. 

Bögre. 

2019-ben. 

Most komolyan! 

Ennél tán lehetnénk egy cseppet kreatívabbak. 

Vajon hány kihasználatlan bögre sorakozik a polcokon? 

Kb. ugyanannyi hűtőmágnes, kulcstartó, váza, fénykép .... 

Szóval muszáj volt. Én ehhez nem akartam a nevemet adni. 

Kerestem, kutattam, találtam. Aztán bedobtam az ötletet, elfogadták, megrendeltem, leszerveztem és most örülök, mert azt gondolom, megérte a fáradtságot, a befektetett melót, mert gyönyörűségesek és mert tetszett felnőttnek, gyereknek egyaránt.  

az én anyám

Anyák napja alkalmából olvastam egy felhívást. Ossz meg édesanyádról egy kedves, jellegzetes történetet, ami meghatározta az életed. Én az alábbi pár sort jegyeztem le, de bátorságom már nem volt elküldeni, ide azért kiteszem ....

Már én is anya vagyok, immáron kétszeres. 

Reggel hozhattuk haza a kórházból a legkisebb fiunkat. Négy napja anyu vigyáz a háromévesre. Aki innentől nagy, a csepp pedig a kicsi ...

Ismerkednek. Boldogok vagyunk, bővült a család. Meghitt a pillanat, anyu is hatszoros nagymama lett. A hároméves elunja magát, jön-megy, játszik. Egy óvatlan pillanatban, örömében, rám ugrik. Én felkiáltok, a másodszor felvágott hasam legérzékenyebb pontját találja el apró könyökével. Azonnal elhallgatok, potyognak a könnyeim, görnyedek. Az újdonsült apuka elveszi tőlem a kicsit. 

Anyám a másodperc törtrésze alatt felugrik és változik anyatigrissé. 

Ő itt és most ebben a pillanatban az ÉN anyatigrisem, imádott unokáját korholja, legkisebb lányát vigasztalja. Nem hiszek a fülemnek, a szememnek, védi a sajátját, a gyerekét, engem. Nem számít semmi, csak hogy én jól vagyok-e. 

Aztán amilyen gyorsan jött a felfordulás, olyan hirtelen helyreáll a rend. Anyu bújócskázik a naggyal, a kicsi békésen szuszog a papánál.

Én meg jól vagyok, az éles fájdalom elmúlt és csak merengek, hogy rajtam kívül felfogta-e valaki, hogy mi történt. Hogy az anyai ösztön még így bőven harminc év után is anyámat elárasztotta és önkéntelenül védett.

Védte a saját gyerekét a saját unokájától. 

egy hétköznap margójára

Egy szimpla szerda van. 
Szokásos irodai lóti-futi, megoldani, most, azonnal, inkább tegnap. 
Intézni Bib fotóinak klasszikus véget nem érő bonyodalmait. 
Rendezni a nagyobbik gyermek óvodai ballagásának körülményeit, egyeztetni kedves, roppant elfoglalt anyukákkal (mert én ugye időmilliomos vagyok). 
Kitalálni az unokahúg iskolai ballagási ajándékát. 
Közben sokadszorra azon ábrándozni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha úgy általánosságban az összes rokonomat kilőném a világűrbe. 
......
És végre délután.

Nagyjából 1/4 órát töltöttem együtt két (egyébként tündéri) gyermekemmel, amikor folytatódott a hangulatomnak megfelelő állapot fokozása. Egymást ölik, vagy épp szeretik, persze mindkettőt elég magas hangfrekvencián. Ha végre csend lenne, a kicsi tuti kiakad valamin. Pl. a kisfiú a téren miért nem akar vele játszani? Hát .... csak. 

Így aztán a nap végén remegve vártam a pillanatot, hogy mindkettő ágyban legyen, én pedig egyszerűen csak bambuljak a kanapéra rogyva a csendben egy 20 percig, hogy utána bedőlhessek az ágyamba. Már majdnem láttam a fényt az alagút végén. Mindenki pizsiben, megvacsorázva, épp fogat mosunk és tényleg, egy karnyújtásnyira a csend, amikor kisebbik gyermekem mindenféle előzmény, rákészülés nélkül egyszer csak torka szakadtából elkezd ordítani. 
Masszív 5 perc, mire kihámozom a krokodilkönnyek közül, hogy mi is a probléma.

Idézem:

- Én akartam elsőnek születni. 

Idézet vége.

Paff. Anya, apa, tesó padlót fog. 

én csak egy új sütőt szerettem volna

Lassan két éve, hogy beköltöztünk a lakásba. 

Lassan két éve szidom napi szinten a sütőt. 

Szegény teszi a dolgát, alapvetően működik és eddig mindent megsütött-főzött nekünk. 

De mégis, nem bírom megszokni. ... Kicsi és lassú és a sütik sem olyanok és gázas .....

Lassan kiválasztottam a megfelelőt. 

Aztán elindult a lavina ....

Rájöttem, hogy kell egy villanyszerelő aki beköti, aki felvilágosított, hogy kell hozzá egy új kábel, hogy elbírja a rendszer, az új kábelnek hely kell a falba, amihez vésni kell. Akkor ugye eljutottam oda, hogy oké, akkor vésés után vakolunk, utána meg akkor már festünk is. No, majdnem ennyi. DE. Feltette a nagy kérdést a villanyszerelő, hogy hova húzza a villanyt, mert oda kell bekötni a sütőt. Akkor ki kéne találni, hogy milyen konyhát szeretnék majd egyszer valamikor látni a mostani helyén. És ugye szükséges lenne egy bútor, amibe be lehet szerelni, ami akkor már jó lenne ha végleges lenne. Ezek után félve gondoltam arra, hogy az új bútort mégsem rakhatom erre a rémes 90-es évek stílusú borzasztó zöld burkolatra, tehát burkolunk is. Persze a falon is, mert hát akkor már az a csempe sem maradhat. És ha új bútor lesz, akkor ahhoz dukál az új kapcsoló és még több dugalj, hogy elfelejthessük a hosszabbítókat. 

Szumma szummárum.

Jön a villanyszerelő, majd apu aki leveri a csempét (ja, ő kitalálta közben, hogy azt a ronda ajtótokot kikapja a falból, hisz úgysem lesz rajta ajtó soha) utána a festő, aztán a burkoló, megint a villanyszerelő, majd az asztalos .... én csak egy sütőt akartam, de tényleg ..... nem látom a végét :(