Fotókat rendszerezek, most ugrott be egy emlék.
Szokásos év végi művészeti bemutatón ülök, várom a srácok fellépését. Többed magammal zsúfolódok egy "illatos" tornateremben.
Mindkét gyerekem a saját osztályával előad egy remek színdarabot, mindketten fontos szerepben játszanak. Én csak ülök és azon gondolkozom, akiket látok a színpadon, valóban az én gyerekeim? Ilyen komolyak, nagyok, ügyesek, hangosak, színpadra valók? Valahogy hihetetlen érzés tölt el. Mikor lettek ilyen önállóak és felnőttesek? Közben pedig mérhetetlenül büszke vagyok rájuk.
Furcsa kettős érzés.
Örülök, hogy dráma tagozatra járnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése