Jó, olvasok. Válassz egy könyvet. És hozza és bebújik az ágyba én pedig felragyogok, mert régen látott, már már elfeledett egyik kedves gyermekkori könyvemet hozza, a Nefelejcset!!! Szívem repes, lapozok, keresek, olvasok, mit olvasok, mesélek, énekelek, elönt a nosztalgia..... aztán pár perc és a gyermek csattan. Anya, ez nem jóóóóó, hozok másik könyvet. De, de, jó ez, csak figyelj! Neeeem, anya, nem jóóóóóóóó....... Oké, hozz másikat. Mászik, csattog a meztelen talpacska, jön, bújik, kezembe nyomja. Ránézek, a szívem szakad, ne, ne és ne, megint, megint, újra. Babóca. Vááááá..... Minden tiszteletem Bartos Erikáé és mindenkié, aki ezeket kitalálta, létrehozta, működteti, de elég, elég, elég. Van valahol a világegyetemben egyetlen olyan szülő, aki ezt szereti, aki nem szeretné ezeket az amúgy cuki és kedves figurákat valahova kilőni a világűrbe????
És anya olvas. Hát persze, milliomodszor. És közben azon gondolkozik, hogy legalább nem Anna, Peti, Gergő, mert az ő mézes-mázos történeteikhez képest ez még elfogadható. Ha azokat olvasom, elönt a vágy, hogy írjak egy mesét a VALÓSÁGRÓL, hogy egy szép nyári reggelen Mó, Ábi, apa és anya elindult kirándulni. Az első öt perc csendben telt a kocsiban, mindenki békésen szemlélődött, majd megszomjazott az egyik, eldobta a cumiját a másik, apa fázik, a nagynak melege van és különben is mikor érünk már oda ...... stb.
... egyszer, lehet megírom, hátha van más is, aki a földön járva neveli a gyereket.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése