Amikor a nagy annyi idős volt, mint a kicsi most, bőven ott tartottunk, hogy hosszas beszélgetéseket folytattunk mindenféléről. Néha én kérdeztem, néha ő, de mindig összetett mondatokban válaszolva kitárgyaltuk az aktuális témát. Tudom, két tesó teljesen más, hiába hasonlítgatom, hiába kérdezgetem hasztalan, ha nem akar, nem beszél. De mégis vágyom a gondolataira, a hangjára, ő meg sztrájkol, vagy válaszol, épp ahogy a kedve tartja.
Kérdezek valamit, csak néz a távolba azokkal a gyönyörű nagy szemeivel, hosszú pillája meg se rebben. Csend van. Kérdezek mást. A válasz újra elmarad.
Ránézek: - Ábel olyan jó lenne tudni mi van a fejedben! - mondom kedvesen.
Hozzám fordul, szemembe néz azzal az összehasonlíthatatlan huncut tekintettel és így szól: - Vér.
Majd vigyorog, kacag, boldog, hogy túljárt az eszemen .....
Imádom! Még ha keveset beszél is ....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése