az én anyám

Anyák napja alkalmából olvastam egy felhívást. Ossz meg édesanyádról egy kedves, jellegzetes történetet, ami meghatározta az életed. Én az alábbi pár sort jegyeztem le, de bátorságom már nem volt elküldeni, ide azért kiteszem ....

Már én is anya vagyok, immáron kétszeres. 

Reggel hozhattuk haza a kórházból a legkisebb fiunkat. Négy napja anyu vigyáz a háromévesre. Aki innentől nagy, a csepp pedig a kicsi ...

Ismerkednek. Boldogok vagyunk, bővült a család. Meghitt a pillanat, anyu is hatszoros nagymama lett. A hároméves elunja magát, jön-megy, játszik. Egy óvatlan pillanatban, örömében, rám ugrik. Én felkiáltok, a másodszor felvágott hasam legérzékenyebb pontját találja el apró könyökével. Azonnal elhallgatok, potyognak a könnyeim, görnyedek. Az újdonsült apuka elveszi tőlem a kicsit. 

Anyám a másodperc törtrésze alatt felugrik és változik anyatigrissé. 

Ő itt és most ebben a pillanatban az ÉN anyatigrisem, imádott unokáját korholja, legkisebb lányát vigasztalja. Nem hiszek a fülemnek, a szememnek, védi a sajátját, a gyerekét, engem. Nem számít semmi, csak hogy én jól vagyok-e. 

Aztán amilyen gyorsan jött a felfordulás, olyan hirtelen helyreáll a rend. Anyu bújócskázik a naggyal, a kicsi békésen szuszog a papánál.

Én meg jól vagyok, az éles fájdalom elmúlt és csak merengek, hogy rajtam kívül felfogta-e valaki, hogy mi történt. Hogy az anyai ösztön még így bőven harminc év után is anyámat elárasztotta és önkéntelenül védett.

Védte a saját gyerekét a saját unokájától. 

egy hétköznap margójára

Egy szimpla szerda van. 
Szokásos irodai lóti-futi, megoldani, most, azonnal, inkább tegnap. 
Intézni Bib fotóinak klasszikus véget nem érő bonyodalmait. 
Rendezni a nagyobbik gyermek óvodai ballagásának körülményeit, egyeztetni kedves, roppant elfoglalt anyukákkal (mert én ugye időmilliomos vagyok). 
Kitalálni az unokahúg iskolai ballagási ajándékát. 
Közben sokadszorra azon ábrándozni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha úgy általánosságban az összes rokonomat kilőném a világűrbe. 
......
És végre délután.

Nagyjából 1/4 órát töltöttem együtt két (egyébként tündéri) gyermekemmel, amikor folytatódott a hangulatomnak megfelelő állapot fokozása. Egymást ölik, vagy épp szeretik, persze mindkettőt elég magas hangfrekvencián. Ha végre csend lenne, a kicsi tuti kiakad valamin. Pl. a kisfiú a téren miért nem akar vele játszani? Hát .... csak. 

Így aztán a nap végén remegve vártam a pillanatot, hogy mindkettő ágyban legyen, én pedig egyszerűen csak bambuljak a kanapéra rogyva a csendben egy 20 percig, hogy utána bedőlhessek az ágyamba. Már majdnem láttam a fényt az alagút végén. Mindenki pizsiben, megvacsorázva, épp fogat mosunk és tényleg, egy karnyújtásnyira a csend, amikor kisebbik gyermekem mindenféle előzmény, rákészülés nélkül egyszer csak torka szakadtából elkezd ordítani. 
Masszív 5 perc, mire kihámozom a krokodilkönnyek közül, hogy mi is a probléma.

Idézem:

- Én akartam elsőnek születni. 

Idézet vége.

Paff. Anya, apa, tesó padlót fog. 

én csak egy új sütőt szerettem volna

Lassan két éve, hogy beköltöztünk a lakásba. 

Lassan két éve szidom napi szinten a sütőt. 

Szegény teszi a dolgát, alapvetően működik és eddig mindent megsütött-főzött nekünk. 

De mégis, nem bírom megszokni. ... Kicsi és lassú és a sütik sem olyanok és gázas .....

Lassan kiválasztottam a megfelelőt. 

Aztán elindult a lavina ....

Rájöttem, hogy kell egy villanyszerelő aki beköti, aki felvilágosított, hogy kell hozzá egy új kábel, hogy elbírja a rendszer, az új kábelnek hely kell a falba, amihez vésni kell. Akkor ugye eljutottam oda, hogy oké, akkor vésés után vakolunk, utána meg akkor már festünk is. No, majdnem ennyi. DE. Feltette a nagy kérdést a villanyszerelő, hogy hova húzza a villanyt, mert oda kell bekötni a sütőt. Akkor ki kéne találni, hogy milyen konyhát szeretnék majd egyszer valamikor látni a mostani helyén. És ugye szükséges lenne egy bútor, amibe be lehet szerelni, ami akkor már jó lenne ha végleges lenne. Ezek után félve gondoltam arra, hogy az új bútort mégsem rakhatom erre a rémes 90-es évek stílusú borzasztó zöld burkolatra, tehát burkolunk is. Persze a falon is, mert hát akkor már az a csempe sem maradhat. És ha új bútor lesz, akkor ahhoz dukál az új kapcsoló és még több dugalj, hogy elfelejthessük a hosszabbítókat. 

Szumma szummárum.

Jön a villanyszerelő, majd apu aki leveri a csempét (ja, ő kitalálta közben, hogy azt a ronda ajtótokot kikapja a falból, hisz úgysem lesz rajta ajtó soha) utána a festő, aztán a burkoló, megint a villanyszerelő, majd az asztalos .... én csak egy sütőt akartam, de tényleg ..... nem látom a végét :(

 

a kérdés jogos

Az ünnep közeledtével egyre többet beszélgetünk annak lényegéről. 

A nagyban egyszer csak megfogalmazódott a kérdés:

- Anya, ha a Jézuska születését ünnepeljük, akkor miért ő hoz nekünk ajándékot? 

A kérdés jogos. 

Bib belekezdett egy hosszú eszmefuttatásba a szeretetről és az önzetlenségről. Nem tudom mennyire ment át az információ, de végül belenyugodott, hogy az ajándékot ő kapja meg a kicsi, nem a Jézuska .... 

kori

A tavalyi nehézségek után Mó idén újra kezdte a korit. 

Az óvónő mondta, hogy egész ügyes, de amikor az edző privát üzenetben dícsérte meg, hogy milyen sokat fejlődött, ügyesedett és ha van kedve mehet hoki edzésre, hát igazán meglepődtünk. Múlt évben igazán büszke voltam rá, de tisztában voltam vele, hogy korizni azt konkrétan nem tud, de legyőzte a félelmét, önmagát és járt és boldog volt. Ehhez képest most pedig már .... és menni is akar! 

És újra és újra, a 6,5 év alatt sokadszor tanít türelemre, egyszerűen csak ki kell várni és tudja és akarja és csinálja. Most épp ezt.  

A korlátait még elfogult anyaként is látom, mégis örülök és büszke vagyok!

tájfutás

merre is menjünk?

Ezt imádom Bib munkájában, hogy sokrétű, sokszínű és ezen keresztül az élet sok területével ismerkedhetünk meg mi is. A hétvégi ügyeletben mikuláskereső tájfutó délelőttöt tartottak az arborétumban. Levegőzés címszóval felkerekedtünk családostul, Bib kicsit dolgozott, mi pedig sétáltunk a téli erdőben. Nagyon jól sikerült! Futásnak nem nevezném a mi lézengésünket, de Mó, aki a számok bűvöletében él jelenleg, lelkesen kereste a megfelelő számokat a térképen és a jelölő helyeken, Ábit pedig hajtotta a vágy az újabb és újabb "csocsimikulás" megszerzésére. És ami különösen tetszett, hogy írtó kedves, helyes emberek járnak ide, nagyon-nagyon szimpatikus volt az egész! :) 

Aztán másnap az oviban, az óvónő, úgy hogy nem ismerte az előtte napi programunkat, beszélgetés szintjén felvetette, hogy Mónak a tájfutás szerinte egy alkalmas sport lenne, ahol egyéni teljesítmény van, futni kell és gondolkozni. ..... még az is lehet, hogy ez lesz az útja! Örülnék! :)

 

lapozgatunk

 

Kissé túltoltam egy remek akció hatására a legutóbbi vásárlást, de így legalább néhány jézuska megoldást eszközöltem. Természetesen van benne 3D-s könyv. Nem is egy. Remélem jól sikerült a választás és a megajándékozottak örülni fognak. 

Én már alig várom, hogy olvashassam .... :)

ovis sztori

Isti, egy új barát a szomszéd csoportból. 

Délutáni öltözés, hazaindulás közben beszélgetnek a naggyal.

Isti: Mór, ő a te tesód? (mutat a szintén velünk lévő cumizó kicsire)

Mó: Persze, ide jár már ő is!

Isti: Hogy hívják?

Mó: Ábel.

Isti: Fiú? De hát lila cumija van!

Mó: Apukámnak meg rózsaszín alsónadrágja! 

Pont. Beszélgetés megszakad. Téma lezárva. 

..... ránézek Isti apukájára, lassan vörösödik a feje az elfojtott röhögéstől ..... az enyém is.  :)

ősök

Az idei temetői látogatás során úgy alakult, hogy a család nagy része egy időben érkezett a nagyszülők sírjához. Sztorizgattunk, emlékeztünk. Próbáltuk nekik átadni, hogy ki kinek a kicsodája, majd mi is döbbenve mondtuk ki a legrégebbi, félig elkorhadt, de még mindig díszes fa fejfánál, hogy bizony az azzal jelölt sírban a mi gyerekeink szép szülei nyugszanak! Értékes ez, hogy ennyire kötődtek a saját földjükhöz, ennyire helyiek voltak/vagyunk, hogy mind ugyannannak a falurésznek, ugyanabban a temetőjében vannak .... 

 

az erő és az ész

Mindkettő bent van a szobában. Valamit próbálnak megcsinálni. Azt mondja a nagy a kicsinek:

- Ábel! Ezt nem erőből kell, hanem észből! 

..... 

Ennyi. :)

kihívás

16 évvel ezelőtt kapta apu élete első mobiltelefonját születésnapjára. Most pedig az első okost. :)

Segíteni kellett neki kiválasztani, aztán pedig megtanulni. Hát nekem is feladta a leckét, pedig én is használok már ilyet jópár éve. Masszív egy órába telt, mire eljutottam a kezdő képernyőig. Persze nyilván azért, mert az okos azt jelenti számomra, hogy nálam okosabb és a tudásának töredékét használjuk csak. De aztán valahogy sikerült rájönnöm az amúgy pofon egyszerű megoldásra és elkezdtük aput bevezetni az internet adta lehetőségekbe a telefonján keresztül. Élvezi. Én pedig büszke vagyok rá, hogy ennyi idősen is hajlandó tanulni, fejlődni a korral .... 

 

hódítsunk meg egy várat

A nagy régi vágya volt, hogy menjünk fel egy várba, vagy inkább kastélyba. Az előbbit teljesítettük a hétvégén. A máskor vonszolva közlekedés most gördülékenyen haladt, a kicsi igaz a vége előtt majdnem feladta, de hát mit tagadjam, nekem is nehéz volt. DE, felértünk! Juppi! Klassz játékokkal övezett remek tér van kialakítva, így aztán amíg a kicsi masszív fél óráig állt a vizes dézsa mellett bőszen koncentrálva a fa halacskák elkapására, addig Bib kellemesen napfürdőzött a padon, pihentetve lábát, majszolta a parázson sült kürtős kalácsot, én pedig kettesben Móval köröztem a vár legfelsőbb szintjein. Elképzeltük milyen lehetett védeni a várat, várni az ellenséget, ágyúval lőni, kalodába, várbörtönben senyvedni. Szuper klassz családi program volt, végre kimozdultunk, végre új élménnyel gazdagodtunk! :)

világgá mennék

Most úgy igazán. 

Tényleg. 

Felpakolnám az egész hóbelebancot a férjet, meg a két gyereket és mennék, jóóóó messzire. 

Most sok, valahogy túl sok. 

Mi ez már?

Hol vagyunk? 

Hol élünk?

Hogy élünk?

Anya vagyok. Jó anya? Majd kiderül, 20 év múlva. Nemzeti anya? Nem. Mert csak két gyereket akartam, tudtam szülni, életben tartani, nevelni. Ezért aztán nem járnak nekem olyan úri huncutságok, mint sok más nemzeti anyának, akik akartak is és tudtak is, meg meg is lettek vezetve. Rendesen. .... Rettegek. Hogy nő föl a kettő is? Lesz óvónője? Megtanítják rendesen az iskolában? Ellátják, ha beteg lesz? Talál magának partnert? Boldog lesz? 

Lakás tulajdonos vagyok. Vagyis nem vagyok. Egy hitelintézet a tulajdonos még kb 18 évig, vagy ki tudja, ameddig bírjuk fizetni a havi törlesztőt. Szerény családból származom, ahogy a férjem is. (Ja, igen, feleség is vagyok.) Nem kaptunk semmit készen (félkészen sem), sem autót, sem lakást, így lassan, de biztosan összeraktuk a kezdő részt. Aztán megkaptuk a botrányosan alacsony két gyerek utáni támogatást (bezzeg ha lenne még egy!) és felvettük az ilyesztően nagy hitelt. Más kiutat nem láttunk. Még ki tudunk szorítani egy megtakarítást (ami után ma még jár támogatás, holnap már nem), amivel talán, ha ügyesek vagyunk előbb szabadulunk a bank fogságából. Igaz, nem új a lakás, így sajnos nem nemzeti, ezért miért is támogatnák? 

Dolgozok én is, immár 15 éve ugyanott. Ritka vagyok, de továbbra sem nemzeti, hisz adózok, mint minden jó munkás ember (lassan de biztosan elfogy ez a létszám), mert kevés vagyok, nem tettem eleget, csak kettőt szültem ... De ők legalább nemzetiek,  az óvodában ősztől legalábbis a nagy összetartozás nevében erősítik erkölcsileg gyermekeimet. Illetve legalább ők vannak egymásnak, tesók, hisz már azt is tudjuk, akinek nincs, az fél ember, az kevesebb, ahogy a reklám hirdeti ... 

Van egy férjem, aki olyan munkahelyen dolgozik, ami kényszerből nemzeti érdek alá került. Őrlődik, a legkevésbé sem szereti az eddig imádott munkáját.  

Feleség vagyok, az még talán nemzeti .... jelentsen ez bármit... 

Elszaladnék. De leszek valaha, valahol nemzeti? .... :(((

újra ősz, tele változással

A kicsi, aki most volt 3, úgy kezdte az ovit, hogy reggel besétált, vagyis inkább berohant, hátra sem nézett, az óvónő pedig közölte, hogy kész, beszokott, mehetek a dolgomra. Paff. Az egyik szemem sír, hisz pár hetes korában vittem oda először, mikor Mót kísérgettük. Most pedig ott tölti az egész napját! Szerencsére BOLDOGAN! És ez a fontos, tudom, nem az én anyai nosztalgikus, szívszorító bánatom .... Aztán pár napja járt, mikor is bulit tartottak neki, hisz 3 éves lett! Annyira elégedett volt és vidám, énekelte a dalokat, táncolt, mosolygott, imádta!

Nekem egy fokkal könnyebb a dolgom, hisz reggel és este, egy helyre kell mennem mindkettőért. Ezt élvezem, nem tagadom. :)

Mó nagycsoportos, nagyfiú. Imád járni. Segít az öccsének, sokszor nekem is, sokszor meg kiborít. De  imádnivaló és kedves, érzékeny lelkű. 

Bib térdében új szalag van, ennek okán felmerült megoldandók az én megoldandóim. Nyilván. De vállaltuk, egyszer már végig csináltuk. Ez van, majd könnyebb lesz. Egyszer.  

A srácok pedig csak mondják a magukét:

- Mó (pucolja a főtt tojást): anya! ki írt erre a tojásra? a tyúk????  

- Ábi (jelez az autó): apa! kifogyott az üzemanyag!

sütisütős délután

Kettesben délutánunk volt a Mórral. Vagyis egy csapat lány mellett mi és Mó egyik barátja is részt vett egy sütisütős délutánon. A téma az unikornis volt. Mi csak alkotni akartunk, de kitűntünk a végén a sorból, hisz egyedi, fiú unikornt varázsoltunk! 

Illetve döbbenve ismertem fel, hogy hiába vagyok jobb kezes, úgy gyúrok mint egy balkezes, merthogy anyutól tanultam és ő balkezes..... eddig is így csináltam, ezután is így fogom, ez a természetes, sok-sok éve, nekem fel sem tűnt, csak az egyik anyuka kérdezte, hogy balkezes vagyok-e .... hát ennyit az anyai mintáról.... 

 

vesztegetjük a gyereket, nem tagadom .... :)

Nyakunkon az ovi. Konkrétan. Tudom, hogy majd a gyerek ütemében minden megoldódik, de egyszerűen muszáj elbúcsúzni a bölcsiből, ezzel együtt a pelenkától. 

Hozzáteszem több mint egy éve száraz pelenkával ébred reggel, csak a kisember makacssága eddig kifogott rajtam. 

No, de nyár van, szabadság, hát hajrá, próbálkozunk. 

Az első kardinális lépés, hogy váltsunk bugyi pelenkára, már ez is nehezen ment, de mivel totál véletlenül, tök béna módon azt vettem a sima helyett és csak az volt otthon, fél órás küzdelem árán ugyan, de végül a gyerekre került a pelenka. 

Próbálkoztunk a napi százszori kérdéssel, a gyere ülj rá, próbáljuk meg, egy szál meztelen popóval rohangálásig nagyjából mindennel. 

Aztán egy bevásárlás során a kölyök meglátott egy rendőr autót, megfogta és látszott rajta, hogy ő most aztán biztosan egy tapodtat sem mozdul anélkül. De mivel én következetes szülő vagyok (na, jó, nem mindig) és amúgy sem szoktam (keretem sincs rá), hogy két kifli meg egy liter tej mellé rendőrautót vegyek napi szinten, ezért Bibbel bekeményítettünk és masszív visítással kísérve ugyan, de távoztunk a boltból. Az autó nélkül ....

DE! A galád anya kitalálta és mondogatni kezdte gyermekének, hogy hát az a rendőrautó mégis csak az övé lehet, ha ügyesen leszokik a pelenkáról. 

Azóta sokkal lelkesebb! És ügyes is, tényleg. Éjszaka is pelenka nélkül van. Persze vannak még balesetek, de jó úton haladunk. :)

Aztán, egyik este ül a bilin. 

Hallom ahogy csurog. 

Felnéz azzal az ártatlan boci szemével és azt mondja:

- "Anyaci! Lesz rendőrautó, szirénás autó, lesz Ábelnek." ...... annyira cuki volt! :)

+1 év

És újra itt a szülinapom. 

Megható volt, ahogy Bib szervezkedik a fiúkkal, tudja mire vágyom, mennyire kis egyszerű dolgok is boldoggá tesznek. 

A nagytól kaptam egy királynő gyűrűt. Már régóta mondogatja az ékszerbolt előtt, hogy ilyen, meg olyan ékszereket fogok kapni tőle, hát eljött az idő. 

A kicsi pedig, úgy hogy alig két hónapja kezdett el beszélni, odarohan hozzám és azt mondja nekem: - "Anyaci, Boldog Születésnapot kíván Neked én Ábel!" 

Elég boldog szülinap volt! :)))

ezerszínű Balaton

Az előző poszt is kettesben, feltöltős, felnőtt programról szólt. 

Hát ez is. 

Pedig a közte lévő időben történt sok-sok minden, a srácokkal, melóval, családdal. Talán pont emiatt is marad mindig el az írás. 

De ezt muszáj leírnom....

Szóval a fiúk szuper helyen boldogan játszanak, egy teljes napig!

Mi pedig elindultunk csak úgy, mert nem volt kellő kapacitás az előre szervezésre. Nyár, meleg, napsütés, egyértelmű volt a Balaton, aztán valahogy útközben bevillant a boglári kilátó, ami már régóta tervben volt, aztán egy borzasztó egyszerűnek tűnő, esti fürdőzés Fonyódligeten. 

Egyszerű, mégis hálás lehetek, hogy megtehettem, hogy ott lehettem, hogy ott volt velem akit szívből szeretek, hogy élveztük, hogy együtt voltunk, hogy boldogok voltunk .... 

A naplementétől ezer színű a Balaton, a víz pont megfelelő, az emberek már elszivárogtak, a háttérben ott a Badacsony ..... nem tudom fokozni, nem tudom leírni, egyszerűen tökéletes pillanat volt, feltöltő és lelket simogató. .......

meglepi szabad este

Szerda délelőtt, munkahelyi rohangálás közepette hív Bib. Mi a programom este? Mert elvinne randizni, a gyerekeket is megoldotta már. Hű, meg ha, meg jesszus, nafene ..... szoktunk ilyet csinálni, nem azért, csak hogy ezt ő egyedül kitalálta és leszervezte, ez a fura, mert ez (is) az én reszortom. Ezek szerint meghallotta elejtett fél mondatomat, miszerint közös élményeknek örülnék a leginkább. Juhu! 

Naná, hogy ráérek! Sőt mivel közben kiderült, hogy nyári színházba megyünk és oda fel is kell öltözni, ezért hamar gyorsan visszamentem a cipőboltba és megvettem azt a 9 cm-es telitalpú szandált, amit hetek óta nézegetek, csak mindig otthagyom, mert játszótérre úgysem lehet felvenni, de MOST itt a pillanat és az ok, amiért lehet egy ilyen csodaszép cipőm! 

És lett. És elmentünk. És nyárestéhez képest nehéz darab volt, de mi jól éreztük magunkat. És lágy szellő lengedezett. És kellemeset sétáltunk utána. És jót beszélgettünk. És még a gyerekek is imádták a papás estét! 

Várom a szülinapom, talán akkor is élmény lesz ..... :)))

 

minitorta

a béna epertortám ... :(

Nagyságrendileg 20 perces a semmiből hurrikánként lecsapó hiszti rohamot kapott első szülött gyermekem annak okán, hogy ÉN, a galád, gonosz, elvetemült anyja képes vagyok eper tortát készíteni, már megint (kb. 5-ször egy évben, abból szezon idején 3-szor), ahelyett, hogy NEKI üres (lásd piskóta lap nulla egyéb bármi, tehát krém, lekvár, dekor izé) tortát készítenék. Hát mit mondjak? A család egyéb része jobban szereti a klasszikus tortalap és valami krém, típusú megoldásokat. 

Nagy levegő ..... huuuuuuu

a csodálatos minitorta! 

És mivel tényleg én vagyok az ANYA, tehát érzelmileg tökéletesen zsarolható, befolyásolható, manipulálható (na, jó, azért nem mindig), ezért beszereztem iziben két (pepcoban nagyon olcsón) mini sütőformát, amibe kiadagoltam a megfelelő mennyiségű ÜRES PISKÓTÁT és az amúgy remekbe szabott és mindenki által egekig magasztalt eper tortám mellett megsütöttem a gyermek által hőn áhított finomságot. Bevetettem minden tudásom (meggyőztem a gyereket, hogy üres csokival azért mégiscsak meg kéne kenni, aztán némi színes cukor izét is tehettem rá), terveztem, kiviteleztem és megalkottam egy egyedi, megismételhetetlen, a gasztronómia csúcsaként is értelmezhető minitortát. Vagyis kettőt. 

A gyermek boldog és elégedett, az anya lelke is megnyugvóban .... :))))