75 évet élt.
Emlékszem kopasz fejére és a fura foltra a homloka fölött, amit a golyó okozott. A sapkáját forgatom. Hátborzongató érzés. A tudat, hogy ez a sapka és vele együtt az én nagyapám és még hány és hány ember min ment keresztül .... Az ötévesem, az Ő dédunokája próbálgatja, játszik vele, aki vezetékneve szerint "Katona", aki ismeri a történetet, a sapka mégis megbabonázza, majd azt mondja odabújva hozzám: "látod anya, ezért nem szeretnék katona lenni, mert lyukas lesz a fejem" ...
Innen jött az ihlet, ötlet, december elején összehoztam egy röpke kis csoportot az internet világában azokkal az ismerőseimmel, akikről tudtam, hogy kellően kreatívak, értékelik a hagyományok, szeretnek adni és kapni, mindezt azért hogy ötletet cseréljünk, hogy megosszuk egymással ki-mikor-miért, milyen lapot szokott küldeni, illetve, hogy akár egymást, vagy mást, esetleg egy idegent meglepjünk ezzel az apró, de kedves gesztussal.
Az akcióm kicsi volt ugyan és szűk körű, de jelentem sikeres. Karácsony alkalmából két új embert is arra sarkalltam, hogy az általam évek óta küldött képeslapra válaszoljon! Egy kedves barátnőmtől cserébe egy nagyon-nagyon, számomra értékes meglepetést kaptam pocket könyv formájában! A szomszéd néni, akinek idén dobtunk először a ládájába meglepetés lapot mind a négyünknek személyre szóló választ küldött, benne apró, saját kézzel készült karácsonyfa dísszel. A gyerekek nagyon boldogok voltak, hogy a nevükre érkezett a meglepetés!
Úgy érzem, hogy elértem a célom, örömet adtam és kaptam, még többet is, amit a fiúk láttak és éreztek, ezáltal ők is többek lettek, lesznek ....
Minden évszakban, hónapban, minden alkalommal más arcát mutatja egyik kedvenc vidéki helyszínem, gyermekkorom játszótere. A HEGY. Ami igazából csak egy domb, de itt így hívják és errefelé minden jólszituált polgárnak volt a családi háza mellet egy hegye valahol a zártkerti részen még, ahol megtermett a szőlő, gyümölcs, efféle.
Ahogy egy kedves városi ismerősöm elcsodálkozva jegyezte meg, hogy micsoda paradicsom ez. Az utcafrontról belépünk a virágos kertbe, onnan a gyepes udvarra, majd a tyúkfuttatón keresztül eljutunk a konyhakertbe, tovább haladva a gyümölcsös kiskertbe, majd a nagykertbe aminek a végén, az egyik domb aljában ott az erdő, aztán kezdődik az új domb a heggyel...... Nos valóban innen nézve igencsak idilli helyen laknak a szüleim. Szerencsére. Hálás is vagyok nekik minden alkalommal, hogy ez van, nekünk és most már a gyerekeknek is. Elmondhatatlanul sokat ad az életünkhöz ....
És most, hogy itt az első HÓ, hó, hó, hó ... mindenki úgy várta! És végre esett, így nem volt kérdés, hogy irány a mama!
És mi lehetne feltöltőbb a jelenlegi helyzetben mint egy puha, nyugalommal bélelt, ropogós, friss séta a szűz hóban ...
Tisztán emlékszem az elsőre. Alig két hónapos együtt élés után már a nyakunkon is volt. Új élet, új szokások. Szent Este csak mi ketten. Olyan nagyon egyszerű, meghitt és boldog volt az az este. Az évek során sok-sok, azóta hagyománnyá vált rituálét alakítottunk ki együtt, közösen, aztán családosan .... Hálás vagyok, amiért azóta is boldogak a szentesték és a hétköznapok Vele!
Mióta kész a konyhám fele, imádom. Persze, még jobban fogom, ha a másik fele is kész lesz, egyszer, de most ezzel is elégedett vagyok. Főleg, hogy nem hagytam magam eltántorítani és az ablak alá befuttattam a pultot, még ha csak egy kis keskeny rész is, nagyon-nagyon kell oda, nagyon sokat hozzátesz a konyhához. És most így használom .....
Ez persze egy pillanatnyi állapot, mert én hiába sütök fáradhatatlanul és dekorálok a készítményekkel, az üveg edények valahogy mindig pikk-pakk ürülnek. Mó mondta talán, hogy olyat süssek, ami nem finom és akkor megmarad dekorációnak. .....
Esti körkérdés. Ki, mire emlékszik abból, amikor még kicsi volt?
Mór: "Én emlékszem, amikor először voltunk a tengernél (alig 2 évesen) és belementem a vízbe. Igaz csak egy kicsit, de belementem."
Ábel: "Én arra emlékszem amikor olyan icipici baba voltam, hogy elfértem anya hasában és olyan jó volt ott aludni. És egyszer csak azt gondoltam, hogy szüksége van rám a családomnak és megszülettem."
....és megint a legkisebb a legbölcsebb.....
És a két kis pocok olyan boldog minden kis apróságtól. Miattuk, értük érdemes varázsolni, csodát teremteni.
És ülünk a koszorú felett és gyújtjuk a gyertyát és beszélgetünk, tartalmasan, mélyen, komolyan, hosszan és ez olyan fontos és jó és annyira kell, főleg most ....
Egyik pillanatban örömmel csodálom boldogságát, aztán döbbenve hallgatom mélyen bölcs eszmefuttatását, majd azon gondolkozom, mikor nőtt meg ez a gyerek, végül rájövök én olyan 15 lehettem (Bib 20), mikor hasonló lila köddel jöttem-mentem a nagyvilágban azzal a mindent elsöprő tudattal, hogy a szeretett szeret ....
Az érzelmek fokozódnak, a bonyodalmak bonyolódnak. Alig tudom követni, de imádom hogy ilyen nyíltan és őszintén csak mondja és mondja és próbál lavírozni az érzelmek kusza hálóján. De hát ez nehéz, irtó nehéz, főleg egy 8 évesnek, hogy akkor most ki legyen a barát, kinek higgyük el amit mond, foglalkozzunk-e olyannal, aki minden nap más állásponton van.
Minden esetre reggel elcsomagol egy plusz mézi lányt, hogy G-nek odaadja, reggelente hangosan dalolászva tollászkodik a fürdőben, óriási teli vigyor fejjel megy reggel az iskolába és távozik a délutáni napköziből, szuper az a két melegítő nadrág amit a minap kapott, de azért mégiscsak farmerban kéne ma suliba menni, jaaaaaaaaaj anya, sapkát nem veszek, elrontja a hajamat ....
Oh. Szóval így telnek ezek a vészterhes idők. Az én gyerekem boldog. De hát ez a lényeg ....
A potenciális helyek, ahova ilyenkor télen járni szoktunk szabad idő eltöltése, új élmény szerzése céljából most mind-mind zárva. Értem, megértem és tudom, legyen ez a legnagyobb problémánk, viszont valami értelmes elfoglaltság után kell néznünk, hisz novemberi időjáráshoz igazodva nehéz lenne a tavaszi szabadidős programjainkat előrántani (pedig milyen jó is volt a Zala réten szaladgálni, patakba kavicsot dobálni, templom dombon uzsonnázni, végtelenített bicikli túrákra menni ....) Szóval ezekhez sajnos hideg van, meg gyorsan sötét is.
Egy alternatíva maradt hát. Túra a szabadba. De kellene valami cél, valami jó, valami izgi, valami új. Ekkor jutott eszembe, hogy hát hiszen már mióta dédelgettem a gondolatot, hogy nekilátunk geoládát keresni! És most, itt a pillanat!
Így gyorsan belevetettük magunkat. Meg is kerestünk hirtelen 4-et, ami döbbenetesen közel volt az eddig is ismert, szeretett és kedvelt helyeinkhez. A srácok futottak, szaladtak, kerestek, élvezték és még város végét jelző táblát sem hagytunk magunk mögött, mégis új élményünk lett! Sajnos egyiknek csak a hűlt helyét találtuk, de már rájöttem, hogy azt is lehet jelenteni, hogy a gazdája pótolhassa. Valamint megfogalmazódott az ötlet, hogy mi hol és milyen ládát rejthetnénk el, aminek más tudna örülni. Igaz még 73 ládát meg kell találni addig, hogy ezt megtehessük. :) Pikk-pakk meglesz!
Azt gondolom, hogy most, ebben a sarkából kifordult világban kell keresni valamit, plusz örömöt, kapaszkodót, ami feltölt, kikapcsol, más irányba visz, ami segít elhinni, hogy az életünk még lehet normális .....
Igaz már szeptember van, de az idő szuper, csináltunk szabad időt, így irány a Balcsi!!!!
A srácok úsznak a boldogságban. Homok, víz, meleg. A strandon épphogy lézengenek páran. Lengedez a szél. Gomolyognak a felhők. Én bátran megyek a hideg vízben. A nap perzseli a bőröm, szívom minden pillanatát.
Idén ez az utolsó strand. Most egyszerűen csak elég minden. Olyan nagyon szabadnak érzem magunkat ....
Sír, zokog, szorít, hiányozni fogsz anya, szeretem a bőröd, maradj itt velem ... a szívem szakad, de tudom jó helyen van, 5 perc múlva boldogan fog rohangálni. Így megyek. Persze megnyugszik, minden a legnagyobb rendben. Aztán egy kósza pillanatban a következő beszélgetés zajlik:
- Ábi volt hogy én ÖT napig voltam a mamánál! - mondja a nagy
- Miiiiiiiiiiiiii? ÉS NEKED NEM HIÁNYZOTT ANYA???? - kérdi a kisebb
Ebéd, 4 kiskorú, egy nagyi, aki jön-megy és kiszolgál. Megszólal a legkisebb, az enyém:
- Mami, te hogy tudsz mindenkit ellátni????
Amennyire nem beszélt eddig, most, most pont, vessző nélkül mondja és mondja ha kell, ha nem.
Indulunk a balcsira. Valamiért a déli part legközelebbi csücske húz minket maga felé. Parkolunk a kocsival és három lépés múlva már pokrócot terítünk a hűvös fák alatt, aztán irány a víz! A nagyobb lassan szokja a hűs habokat, de ha belelendül, nehéz fékezni. A kicsi fél órás homokhiány miatti duzzogás után boldogan dobálja az iszapot. Hosszan, lassan haladunk befelé. De megéri, minden hínáros, kavicsos lépés. Hosszában átlátni a Balatont, egyik oldalt Szigliget és a Badacsony szépen sorban egymás után, másik oldalon a nádas és békés part. A víz tükörsima és kristálytiszta, pont mint egy éve az utolsó strandolásnál, kellemesen meleg, a nap lassan kúszik lefelé az égen. Egy ponton összeér a víz az éggel. Már csak Móval vagyunk ketten, hívom magamhoz, tanítom, nézze, lássa, ez az amit be kell szívni, amit el kell raktározni, ami tölt bármikor amikor csak rá gondolunk. Remélem bevésődik neki is, remélem ő is tudja majd értékelni az apró örömöket .....
Aztán egy másik kellemes délután. Ez már kettesben, mert megteremtjük, mert teszünk magunkért, mert folyamatosan dolgozunk a kapcsolatunkon magunk miatt, a fiúk miatt. Azt hittem ez alap, másnál is, de rá kell jönnöm, hogy sokan csodálkoznak, hogy hiszen mi mennyire rendben vagyunk és azt hiszik ez csak úgy van. Jó ég! Ha tudnák hány éjszakánk, mennyi mennyi beszélgetés van a hátunk mögött, mennyi áldozat, mennyit gyúrtuk egymást, hogy itt tartsunk és ez van és lesz, mert csak így tudunk működni.
.... szóval csak ketten langymeleg éjszakába nyúlóan hajókázás a naplementében, vacsi egy szuper felújított étteremben, kézműves fagyi, séta, beszélgetés, séta, beszélgetés, séta és beszélgetés. ....
Imádom a Balatont! És a családom .... 💓
Ennek a nyárnak a szabad idő eltöltése rövid kiruccanásokkal, egy-egy napos strandolásokkal telt. De ahogy a vírushelyzet hozta otthonmaradás alkalmával, most is igyekeztünk közeli, kevésbé forgalmas, eddig számunkra ismeretlen, de mégis érdekes és értékes tartalommal tölthető helyeket felfedezni. Egyik napra tervezett egész napos túránk áttervezésre kényszerült, mivel kedvenc családi kocsink tavasz óta sokadszorra szerelőhöz került és csak késő délutánra oldottuk meg a csereautó kérdést. Ám akkor útra keltünk egy közeli kisváros kedvelt tavához, annak viszont a vadregényesebb oldalát felfedezve sétáltunk egy kellemes órát. Erdőben, hűvösben, helyenként nyakig sárban, néhány méterenként kikacsintva a partra, de végig mozgásban, mert a helyi apró élőlények élénken érdeklődtek irántunk. A kisebb meg is jegyezte, hogy "Apa, tudtad, hogy mi vagyunk a bogarak kilátói? Ők olyan kicsik. Felmásznak ránk, hogy jobban lássanak." Hát igen, nézhetjünk innen is, meg a nagyobbik csemete szemszögéből is, aki jelentős mennyiségű piros dudorral fejezte be a túrát ....
 |
| egy tavaszi túrán |
De bírom!
Van hogy könnyebben, van hogy nehezebben. Ez az anyaság, nagy feladat. És csak hosszú, hosszú évek múlva derül ki, hogy sikeresen teljesítettem-e avagy sem ... Addig is megpróbálom a jelenlegi tudásom szerint mindenki számára a lehető legoptimálisabban tevékenykedni ebben a szerepkörben.
Minden esetre IMÁDOM őket! :)
💓💙💚💓
Pedig annyi, de annyi minden történt.
Talán emiatt maradt el az írás.
De pótlom, vagy inkább folytatom.
Az utóbbi időszak egyik legfontosabb, legmaradandóbb, legfelemelőbb pillanatát azért itt hagyom, emlékeztetőül magamnak, aztán írok .... tényleg írok ...
Az utóbbi hetek zűrzavaros napjai után kihasználtuk a 23-i ünnepet, meg a jóidőt és felkerekedtünk. Keszthely, Festetics állatsimogató, onnan egy új szuper természet háza kiállítás, aztán fel a hegyre a kilátóba, majd le a völgybe a kavicsbányába! Innen már csak annyi erőnk volt, hogy egy kellemes büfében uzsonázzunk egy jót. 