Csapatépítő irodás túrát szerveztünk. Sok kétséggel indultam neki az útnak, főleg a táv miatt, mert az hogy alapvetően sokat gyalogolok, illetve két gyerekkel élek a negyediken nem gondolom hogy elég kondíciót jelent egy 30 km-es teljesítmény túrához. De nagyon kecsegtető volt a lehetőség, Bib vigyázott a fiúkra, igény volt a csapat építésére, szóval leküzdöttem reggeli rosszullétemet is és nekivágtam, illetve hát nekivágtunk.
Az első pár km gyorsan fogyott, bár már reggel 1/4 9-kor is égetően sütött a nap, de hamar erdős részre értünk, így kedélyesen kutyagoltunk tovább. Egy csodás kolostorrom várt minket a hegytetőn és nem utolsó sorban egy túró - rudi! Nos ez eléggé lelkesített tovább. Itt már a srácok arról beszélgettek, hogy na, most jön a neheze, hegyre fel, kemény lesz, de utána már sima ügy az egész túra. Hát elindultunk fel .... több szakaszban is megálltunk és jó hosszan meneteltünk fel és egyre feljebb. A végén már szinte négykézláb lehetett csak menni, közben mögöttünk, előttünk és még szemben is jöttek. Nos én konkrétan kiköptem a tüdőm, azt hittem sosem érek fel és fent az volt az első gondolatom, hogy a pecsételő srácok vajon tudnak-e újra éleszteni és lehet-e ide helikoptert hívni, mert hogy én innen egy tapodtat sem mozdulok az fix. Jó pár perces lihegés, zihálás és levegőért kapkodás után kinyitottam végre a szemem és ezt láttam ....
 |
| a kilátás csodás volt! |
Fent pihentünk egy keveset, előkerültek az elemózsiák és csapatépítés gyanánt egymás mellett majszolgatva bámultuk a tájat. Aztán uccu neki, még sok volt hátra, hegyről le (nehezebb volt helyenként, mint felfele), szőlőhegyre fel, következő pecsételős pont, pihenő, zsíros kenyér, fröccs, zene, árnyékban fetrengés.... Itt komoly elhatározásra jutottunk, miszerint a következő kb 6 km-es távot, mivel sík terep lesz, ezért 1 óra alatt ügyesen teljesítjük és akkor már nagyon jók vagyunk időben, távban is.
Lefelé menet ért el engem a mámor. A végtelenségig tartó zöldellő rét, finom illattal, kis ösvénnyel. Az járt a fejembe, hogy szaladjunk bele a rétbe, csak úgy, bármerre! Ott és akkor 10 éves voltam újra, a papával kint voltunk a földeken, hajtottuk a teheneket .... Mámoros volt. Tényleg.
Egy forrást érintve haladtunk tovább a sík terepen. Majd jött a felismerés, hogy valamit eléggé benéztünk és jó ideje már rossz úton haladunk. Visszafordulás, helyes út keresés, mondhatni újra tervezés. Megint galopp, helyenként csendben, magányosan, helyenként beszélgetősen, nevetgélősen. Aztán sajnos megint rá kellett jönnünk, valami nem stimmel, úttalan utakon járunk. Keveredtünk, kavarodtunk, nehezen találtuk a helyes utat. De nem egyedül voltunk, más is eltévedt, nem is kevesen, valahogy rossz volt a térkép, az út kijelölése, ilyen sokan nem nézhettük be a dolgot .....
Elég keservesen, nagy kerülővel és jó sokára sikerült meglelnünk a helyes irányt. Közben próbáltuk egymásban tartani a lelket. Borsi igazi mentális vezető volt, mindig ahhoz volt egy kedves szava, egy rossz poénja, akinek ép kellett, vitte a zsákunkat, biztatott minket. Én valahol itt fáradtam el mentálisan, a testem már jóval korábban, de a csak azért is megcsinálom érzés vitt tovább.
Végül a teljesítmény túrát nem teljesítettük, mert segítséget hívtunk, de a saját kitűzött célunkat teljesítettük, mert több mint 30 km-t mentünk, igaz, nem a kijelölt úton ....
A célba fáradtan, meggyötörten, de azért vigyorogva érkeztünk.
Az eufória másnap ért el. Mikor rájöttem, hogy megcsináltam, hogy szuperül éreztem magam, hogy kikapcsoltam az anya funkciómat, hogy csak én voltam az ember, hogy kikutyagoltam sok-sok stresszt és hogy tényleg csapatot építettünk.
Megérte minden lépés ....
