a búcsú meg a fia

és újra felvirradt a nap, ami egy évben csak egyszer adatik meg, búcsú van a mamánál. Vagyis göcseji tájszólással bucsu.... 

Ilyenkor sutba vágjuk a gumi csizmát, vödröt, lapátot, kalapácsot és az amúgy máskor nélkülözhetetlen, életbevágóan fontos, a mama kertjéhez kapcsolódó kelléket, elővesszük a legszebb ruhánkat éééééééééééés felvonulunk a BÚCSÚBAN. 

Mi felnőttek bölcs tudásunkat magunkban tartva figyeljük repdeső gyermekeinket, akik csillogó szemmel indulnak a nagy eseményre, mintha csak a Jézuskát várnák, közben azon elmélkedünk, hogy idén vajon kettő sátor lesz, vagy talán négy is. Majd felidéződnek régi emlékek, amikor még a mi időnkben (értsd ca. 25 évvel ezelőtt, amikor mi szaladtunk ugyanígy..) volt ám körhinta, meg halas játék, zenebona, tömeg és tényleg ez volt a faluban az év ünnepe....

Megérkezünk. És láss csodát van ám legalább öt sátor! Van egy céllövölde is, meg vattacukor és kakasos nyalóka! A kiskorúak rohangálnak, keresgélnek, nézelődnek, kérnek, választanak. Majd mindenki elégedett .... vagy kevésbé, hisz leginkább ócskaságot árulnak arany árban .... de hát ez már a mi felnőtt világunk csúfsága. Ők boldogok, mi is, mehetünk haza...

A visszafele úton, pedig az új zenélő, csillogó, villogó, világító kütyüjével kiabál a négyéves: 

- Én vagyok a Mór búcsú fia!!! 

 

anya olvas, anyaaaaaaaa, olvasss!!!

Jó, olvasok. Válassz egy könyvet. És hozza és bebújik az ágyba én pedig felragyogok, mert régen látott, már már elfeledett egyik kedves gyermekkori könyvemet hozza, a Nefelejcset!!! Szívem repes, lapozok, keresek, olvasok, mit olvasok, mesélek, énekelek, elönt a nosztalgia..... aztán pár perc és a gyermek csattan. Anya, ez nem jóóóóó, hozok másik könyvet. De, de, jó ez, csak figyelj! Neeeem, anya, nem jóóóóóóóó....... Oké, hozz másikat. Mászik, csattog a meztelen talpacska, jön, bújik, kezembe nyomja. Ránézek, a szívem szakad, ne, ne és ne, megint, megint, újra. Babóca. Vááááá..... Minden tiszteletem Bartos Erikáé és mindenkié, aki ezeket kitalálta, létrehozta, működteti, de elég, elég, elég. Van valahol a világegyetemben egyetlen olyan szülő, aki ezt szereti, aki nem szeretné ezeket az amúgy cuki és kedves figurákat valahova kilőni a világűrbe???? 

És anya olvas. Hát persze, milliomodszor. És közben azon gondolkozik, hogy legalább nem Anna, Peti, Gergő, mert az ő mézes-mázos történeteikhez képest ez még elfogadható. Ha azokat olvasom, elönt a vágy, hogy írjak egy mesét a VALÓSÁGRÓL, hogy egy szép nyári reggelen Mó, Ábi, apa és anya elindult kirándulni. Az első öt perc csendben telt a kocsiban, mindenki békésen szemlélődött, majd megszomjazott az egyik, eldobta a cumiját a másik, apa fázik, a nagynak melege van és különben is mikor érünk már oda ...... stb. 

... egyszer, lehet megírom, hátha van más is, aki a földön járva neveli a gyereket..... 

 

tök, tök, kicsi tök...

Végre van az úgy, hogy Bib meló helyett minket visz el programozni. És hát a jelen aktualitás a "Tökfesztivál" volt. Felpakoltuk a két gyereket és irány. A kicsi nyilván jobb helyen lett volna otthon, de hát ez kevés érv, így jött velünk. A nagy meg örült és vigyorgott és kíváncsiskodott. Bevetődött a forgatagba, aztán a keramikus műhelybe, ahol ámulatba esett és szeretett volna egy saját agyagból készült tököt. Kis gondolkodás/győzködés után nekiugrottunk. Nagy volt a lelkesedés úgy kb. az első öt percig, aztán jól otthagyott, mert inkább elment kürtös kalácsot keresni. Nekem pedig nem volt szívem otthagyni azt a kezünk alatt formálódó, gömbölyödő agyagdarabot, így befejeztem. És íme a remekmű...... az első, szerintem egyedi és én büszke vagyok rá! :))

365 nap + 1 hét

Ennyi idős a kicsi ember, aki már olyan nagy....

Több mint 10kg és 75 cm.... és akaratos, erős, sértődős, mérges..... és boldog, vidám, bátor, kedves, vicces, barátságos..... és a családunk vele kerek és egész! :))))

Túl gyorsan telik az idő, hihetetlen hogy most hoztuk haza, most volt olyan csöpp, itt szuszogott, most pedig ..... szinte szalad, kiabál, integet, grimaszol, pakol, labdázik, mutogat..... és ezekkel együtt IMÁDOM!   

van nap csúcspontja és mélypontja is, meg időhiány is .... :)))

és szomorúság, hogy már megint, megint elmaradt az írás és hogy milyen jó lenne néhány hónap, év múlva olvasni, hogy mi minden történt. De azért papíron még mindig írok ám! És ez vigasztal, immár tizen, vagy inkább huszon éve....
Lássuk csak címszavakban. Valahonnan mélyről, emlékezve íme néhány csúcspont az elmúlt időkből:

- Minden este, Móval lefekvéskor megbeszéljük kinek mi volt aznap a legjobb, néha a legrosszabb is szóba kerül, de inkább az hogy minek örültünk. Ha elfelejteném, számon kéri, sőt az apját is!

- "Anya, én úgy szeretlek ahogy a gepárd fut!" -  mondja a lassan 4 éves és az én szívem repes, hisz ez azt bizonyítja hogy tényleg okos, mert van olyan nagycsoportos ovis társa, aki a csacsit sem ismeri, ő meg kiscsoportos létére tudja hogy a gepárd a leggyorsabb és ő annyira nagyon szeret engem....
"Anya! Én úgy szeretlek, amilyen sokan vannak az oviban! És olyan nagyon mint a hurrikán!" - mindezt anyák napján, hát megzabálom, egyszer tuti! :)

- Újra és újra el tudom kápráztatni Bibet, most már Mót is. Eperfagyi, epres torta, kókusz kocka, zöldséges spagetti, húsleves, rozmaringos csirke, gesztenye golyó. Szeretem, hogy Bib rezzenéstelen arccal, őszintén közli mi az ami nem tetszik, viszont az egekbe magasztal, mikor a javított verziót eszi boldogan.

- Látni, hogy a kicsi milyen imádattal néz a nagyra! És hogy kacag amikor a nagy osztani próbálja, sikertelenül....

- Ábi tiszta, őszinte mosolya bárkire, aki akár csak szól hozzá, még a legálmosabb pillanatban is. 

-4 éve rendületlenül kreálom a szülinapi tortákat és végre eljött a siker pillanata, megette a nagy! Jupiiiiiiiii! Brownie-t sütöttem, az ő nyelvére lefordítva üres piskóta, sima csokival. 

- Két úszógumist terelgetni a nagyvízben, miközben kacarásznak a hűs habokban!

- Azt mondom én: Mó, légyszíves türelemmel legyél még egy kicsit. Erre azt mondja Ő: De anya én veled szeretnék lenni! - és már görbül a szája - ..... csend és eltelik egy pár perc, mire leesik mit is mondott.... 

- Szerettem volna egy karkötőt. Gyöngyöset. Ásványosat. Szépet. Jártam, keltem, sokszor, sokat megnéztem, aztán egyszer csak volt egy, ami velem akart jönni. A Mari ránézett, aztán rám, majd közölte, hogy ebbe aztán jól beleválasztottam.... pont a hiányszínemre esett a választás....

- Egyik hisztis, a másik fáradt, én meg ülök és élvezem a vizet, a napot, a szellőt, az illatot. TENGER! Újra. Küzdelem, harc, nehézség, de holnap újra indulnék.... mert az egyik boldog, a másik bárminek örül, így aztán én is....

- Egyetlen nap a nyárból, annak 3 röpke órácskája és mi Bibbel ülünk édes kettesben egy medence partján és SENKI nem nyaggat, ugrál, kiabál. Élvezem a napfürdőt és eszembe jut a sok évvel ezelőtti nászút, ahol ugyanígy pihenek, csak most vár rám egy az óvodában, egy a mamánál, de pár óra csak a miénk! 

- Egyetlen tüsszentés, ami viccesre sikerül. Elkezd kacagni az egyik, folytatja a másik és így tovább én meg örülök, hogy ennyitől is nagy a boldogság. Hangosak vagyunk.... 




.... egyenlőre ennyi, de most igyekszem folytatni hamar. Tényleg... 

 

  
 

leírás

- Mó hogy néz ki a karácsonyfa?
- Hát olyan zöld, fenyőfa, mint a jelem az oviban, meg tüskés és bökős és fel van díszítve tojásokkal és az egész világít körbe-körbe, olyan nagy mint anya, meg apa és ajándékok vannak alatta. 

.... főleg egy tűzoltó autó legyen alatta, aminek van kihúzható létrája ..... :)))










 

a szocializálódás elkezdődött

Alig múlt két hónapos, de elkezdtük. A nagy miatt muszáj. :)

Először is voltunk Örömködni örömkörben, Mót el kellett vinni, Kata volt, imádjuk! Jó sokan voltak, mégis jól viselte kicsi is nagy is. Ábi csak nézegetett, szemlélődött, Mó pedig kifejezetten élvezte. És a végén még egy verset is elmondott. Ez most a kedvenc! Óvónénivel közölte is, ez a vers könnyű! Imádom, hogy így ragad az agyába ez a sok minden....

Tök, tök, kicsi tök,

holnap ugye eljöttök?

Elmegyünk, elmegyünk,

ajtódon becsengetünk.

Megtérfálunk, cukrot kérünk,

aztán gyorsan odébb lépünk.

Aztán voltunk játszóházban. Mó visszavágyott, nagyon, annyiszor elmondta, hogy Anya elmegyünk ugye?, hát elmentünk. Valahogy felülmúlhatatlan az a pillanat, amikor rájön, hogy igen, ott vagyunk, teljesült a vágya és látom az arcán az örömöt, a szemében a tüzet és ugrál és vigyorog, egyszerűen boldog és közli: Anya, meg vagyok illetődve! 

Ábel persze ugyanazt csinálta mint itthon, vagy bárhol, bár a végére kicsit besokallt, mondjuk én is...  :)

Szóval újra úton, immár kettővel! 

 

7:20

Reggel 6:20. Lapítok. Fülelek, remélek, hogy végre, végre lesz egy reggel amikor tovább alhatok mint 5-6 óra. A kisebb Újra alszik 5:30-as reggelije, pelenkacseréje után, a nagyobb Még alszik.

Húzom is magamra pihe-puha takaróm és süppedek ágyamba gyorsan, minden csendben töltött perc aranyat ér.... és 7:20-kor egyszerre ébred mindkettő..... ez már maga a paradicsom! :)))) 

 

a legjobb jelenleg

..... hat órát aludni négy részletben egy éjszaka alatt.....

megváltás

Nos, a megváltás nagyobb hévvel érkezett, mint gondoltam volna. Az előző bejegyzés után 2 nappal már túl voltam a nehezén és velem volt egy új boldogság csomag, Katona Ábel személyében.... :)

BOLDOGSÁG!

Azóta itthon. Zombie üzemmód egyenlőre várat magára és úgy tűnik a rutin meg az évek újra velünk vannak. Túlzás lenne állítani, hogy minden zökkenőmentes, de mégis valahogy másra emlékeztem, nehezebbre súlyosabbra, rosszabbra számítottam. És most úszom a megkönnyebbülésben, a boldogságban. Mind testileg, mind lelkileg. Persze most sem mondom, hogy hű, de egyszerű, mert a kórházat egy az egyben kitörölném ha lehetne, meg az éjszakai keléseket, meg Mo kirohanásait, meg a kakis pelenkákat, mégis.

Ábel cuki bébi, eszik és alszik (talán nem most kiabálom el),és gyönyörű, hát persze, nekem a legszebb. És csak úgy babusgatnám, simogatnám, ölelgetném, mert olyan kis csepp és olyan hamar megnő, hogy még most most még, még, még akarom az illatát, a kis bőrét, minden lélegzetvételét.

Mó pedig a nagyfiú és én olyan, de olyan büszke vagyok rá, mert egy hős volt azon a héten, mikor nem voltam és azóta is ügyes és segít, és jön és mindent akar, hogy csináljuk együtt. Imádom érte. Persze látom rajta, hogy elnyomva ugyan de ott van benne a vágy, hogy csak ő, és ki ez itt és mit akar. És robban is a bomba néha nagyot és gyorsabban és sokszor csak én vagyok jó, mindenhez. De közben büszke és okos nagyfiú. 

Én pedig nézem a két fiút és félelmetes látni a kontrasztot, belenézni az egyik óriási zöldesbarna, hosszú fekete szempillás, értelmes szembe és látni az aprócska mélykék, pihének látszó világos kis sörtével keretezett ártatlan kereső tekintetet. 

Anya vagyok, immár kétszeres közben pedig sírok és nevetek...... így lettünk MI négyen kerek és egész.... :)

zombie üzemmód 1.

Gondolom hamarosan belépünk a 2. változatba is...

Szóval eltelt a nyár. 

Az elmúlt hónapokban kibírtunk egy masszív 1,5 hónapos fosást a gyerekkel, aminek a végeredménye egy cuki szalmonella vírus lett, karanténnal, postán feladott kaki mintával (az év vicce, de tényleg). 

Kibírtunk 3 hét apa elvonást (természetesen pont a szalmonellával egyszerre időzítve), amikor csak aludni láttuk itthon..

Megküzdöttünk az adminisztrációval, ántsz-el, bölcsis nénikkel.

Mó leszokott a pelenkáról, elhagyta a cumiját, de azt is átvészeltük. 

Leküzdötte a víziszonyát, jött helyette a kutyától való rettegés. 

Sokszor lepasszoltam, hogy kibírjuk egymást és a szünetet.

Azóta óvodás, beszoktattuk (elvileg jól vette az akadályt).

Részemről örültem a hosszú-hosszú forró napoknak, a tikkasztó melegnek, hogy sokat lehet strandra menni és úgy gondolom összességében jól viseltem minden testi megpróbáltatást és komolyabb nehézség nélkül átvészeltem a 40 fok minden nyűgjét és baját. Leszámítva, hogy patakokban folyt rólam a víz. 

Mostanra elértem fizikai határaimat. Belülről szétfeszítenek és szétrugdosnak minden irányban. Gyakorlatilag egy élő törökbasa vagyok. A vizesedés most valahogy elkerült (ennek azért örülünk), így pálcika ember lettem görögdinnye hassal... és egy bölcsességfoggal ami most kezdte újra növekedését. Juppi. Aludni, enni nem enged. Szétnyomja az egész állkapcsomat, szarrá szedi az ínyemet. 

Így aztán MOST már elég. Úgy mindenből. Nyűgös vagyok, hisztis és bőgök egyszerűen örülök, hogy élek és tényleg a túlélésre játszom. 

Várom a zombi üzemmód 2.

kis dolog és nagy dolog

Meg kéne tényleg tanulni örülni annak, ami van, a jelennek, mert mindig jöhet valami változás, bármilyen apró vagy kardinális, ami miatt értékeljük a régit, a jót. Persze aztán csak meg kell keresni az újban is azt ami miatt értékes....

Hű, nagyon elszálltam a fentiekkel, pedig egészen egyszerű hétköznapi dologra jöttem rá ma reggel úgy 6 óra tájékán. 

Most hogy Mó betöltötte a 3. évét egészen égető és kardinális kérdés lett a szobatisztaság. Felőlem még várhattunk volna, mivel az én gyerekem mindent később kezdett el csinálni, mint kellett volna, de hát vészesen közeleg a szeptemberi óvódakezdés, így a dolog halaszthatatlanná vált. A 1,5 hónapja tartó hasmenéses időszak egészen a kezemre dolgozott, valahogy úgy alakult, hogy az összes nagydolog a biliben végezte. Örültem a sikernek és persze, hogy alig fogy a pelenka. Aztán már valahogy a kisdolog is ott landolt. Aztán valahogy maradt az alsónadrág (szigorúan így hívjuk, lányos családból származva kaptam a fejemre mikor bugyinak merészeltem hívni eme ruhadarabot). Aztán már csak éjszaka kell. És akkor ma reggel 6 kor. Arra eszmélek, hogy rohan a gyerek, kicsapja az ajtónkat és süvít, hogy anyaaaaaaaaaaaa, pisilni kell. Még azt sem tudom hol vagyok, villany felkapcs, bili megkeres, pizsi, pelus letol és mehet... Váááááááááááááá. És Jupppppppppppppppppppi. 

Visszakanyarodva eszmefuttatásom kezdetére, emlékszem hogy hányszor gondoltam milyen jó lenne, ha már nem kéne pelenkát cserélni, szag után menni, kupont vágni, hogy ne menjünk anyagi csődbe miatta, hogy milyen édeni pillanat lesz, mikor önjáró gyermekem önellátóan intézi dolgait. Hát eljött a pillanat, mely boldogító, de reggel szívem szerint önző galád anyaként azt mondtam volna neki van rajtad pelenka, pisilj bele és aludjunk tovább.... 

Egy új korszak kezdete! :)))

két óra nyugalom

Szombat délelőtt. Még tombol a kánikula. Napok óta patakokban folyik rólam a víz, most már azért kezdek nyűgös lenni, mert így aludni is nehéz. Eddig azért jól bírtam... Mó a mamucseknél (mostanában anyucsek, apucsek, papucsek, mamu, papu és hasonló becézgetésekben van részünk) tombol. Szó szerint. Annyi, de annyi dolga van, folyton csak megy és intézkedik. Pakol, kalapál, termést szed, fürdik, öntöz, kirakodik, berakodik, eteti a macskát, nézi hogy nőtt e a kukorica és még napestig sorolhatnám. Mindent csinál csak két dologra nem ér rá. Enni és aludni. Szegény anyám, meg rohan a duracell nyuszi után.... Szóval Mó jó helyen. Bib ügyel még mindig, de most kivételesen pont jó helyen. Röplabdát fotóz a Balaton parton. És amíg ő izzad a homokban, addig én egy hűs fa árnyékában, lengedező szélben ülök a plédemen bambulok ki a fejemből, szívom a tó illatát, közben lubickolok, vagy csak nézelődve pihenek. Mindezt nettó két órán keresztül! Mennyei! Megérdemelt kikapcsolódás és feltöltődés. Ennyi jár Nekem is. :)

 

szülinap

Ma 3 éve, hogy igazi család lettünk és egy csoda minket választott szüleinek.... KÖSZÖNJÜK! :)

https://www.youtube.com/watch?v=3RUoq4M7rHw&feature=youtu.be

az én zeném

Szeretem, hogy szereti a zenét. Azt is szeretem, hogy az összes általa ismertet kívülről tudja és énekeli. Most eljutott odáig, hogy a kocsiban is az ő zenéje kell. A kedvenc persze. Csak hát eléggé vicces, hogy így a nagy hőségriadó idején klímázott autóban szól a hullapelyhes. Ő pedig lelkesen énekli, hogy jöjj el kedves télapó. Mire elérünk a strandolás helyszínére már el is jött Jézuska karácsony éjjelén..... no comment...

félpanzió, vagy all inclusive

Mi előbbit választottuk nyaralásunk komfortosabbá tétele érdekében, a gyermek viszont kétségtelenül az utóbbiban részesült. Végül is nála folyamatosan ez az ellátás dukál, viszont a külföldi lét valahogy magával hozta a fokozott igényeket. Úgy gondolom, egészen jól kezeltük a helyzetet, Bib rengeteget segített, viszont néha azért már a hajamat téptem volna. Szóval lássunk egy kb. 15 perces etapot:

- Anya, éhes vagyok!

- Pogácsát kérek, vagy inkább kekszet kérek. 

- Inni kérek. 

- Fagyit kérek.

- Maszatos a kezem. 

- Másik törlőkendőt kérek. 

- Vááá, belement valami a papucsomba. 

- Vegyük le a másikat is. 

- Most oda üljünk le. 

- Beszállok a babakocsiba. 

- Kérem a kalapom. 

- Nem kérem a napszemüvegem. 

- Kiszállok a babakocsiból.

- Kalácsot eszek. 

- Fogd meg a kalapom. 

......

Ezt nagyjából a végtelenségig lehetne folytatni. 

De igazából lényegtelen, mert ezt akartuk, erre vágytam, hogy végre kék az ég, süt a nap, ciripelnek a kabócák (ők a tücsök barátai...), hullámzik a tenger, sós a víz, forró a levegő és mindegy hogy mi a nyűg tárgya, itt a szabadság, szerelem.... :)

gyerekszáj

- Anya nézd, tönkrement az ujjam... (elesett és megütötte az egyik ujját)
- Anya, büfizett a fenekem... (no comment)

gyereknap

Az idei igen sűrűnek ígérkezett. Be volt tervezve egy bölcsis, egy ovis és egy városi, mindez egy hétvégére. Gondoltam mi ez az én életvidám, embereket szerető érdeklődő gyerekemnek. Nos hát, sok volt, vagyis egy dologból volt sok, nagyon sok és ami tönkretette az egész hétvégét. Eddig ártatlan szememnek fel sem tűnt, most ott virított minden sarkon, minden második gyerek kezében, a földön, a levegőben. Egy levegővel töltött ballon, amit elvileg imád minden kölyök, felnőtt, lány és fiú, nos az én gyerekemre konkrétan remegő frász jött minden egyes darab láttán. 

Az előzmény egy nagypapás kis szösszenet, amit inkább nem részleteznék, de a lényege annyi, hogy egy akkor alig egy éves kétkedve fogadta ezt a szuper játéknak kikiáltott dolgot, a papa pedig úgy gondolta, nincs az a gyerek, akinek ez nem tetszik. Akkor a papa győzött. Most meg mi szívunk, rendesen, immár két éve. Azt hittem megússzuk annyival, hogy jó, oké, ott egy lufi, nem szeretjük, nem is kell, messze van, majd kinövi. Csak hát eljött a csoportos élet ugye a bölcsibe, ahol a többiek dobáláson kívül a pukkasztgatást is élvezik és hát lássuk be, tök jogosan, mégis gyerek nap van, ha kilenc élvezi, miért pont az én tizedik gyerekem miatt böjtölne a többi.... De innentől (jelesül péntek délelőtt 10 óra) óriási krokodil könnyeket hullatva, remegve menekült minden egyes példány elől. Városban, oviban, játszótéren.... 

Csak jelzem, ezerből megismeri azt a jellegzetes hangot, mert a téren felállított színpadon ordító rokkereket valahogy elnézte 3 m-re a hangfaltól, a tömeget is jól viselte... szóval nem a hangos zaj a baj. 

Hát talán egyszer kinövi ezt, addig meg valahogy kikerüljük őket....

De hogy jót is írjak. Múlt héten mi elő gyereknapoztunk. Egy szép esős kedden. A választás tökéletes volt, időpontban, helyszínben. Jelesül egy rég kiszemelt játszóház, ahol a felnőttek is felmehetnek a játékokra. Nos, hát apa és Mó teljesen összehangolva mókáztak jó pár órán át. Először bátortalanul, aztán egyre lelkesebben. Bib meg is jegyezte, hogy ez neki is szuper gyereknap volt! 

Így hát megérte.... :)

 

végre

egy kecske etető boldogsága

Végre jó idős, kirándulós, szabad napos nap! Juhuuuuuuuuuuuuuu

Célállomás egy közeli állatsimogató! A maga egyszerűségében volt nagyszerű. Semmi extra, semmi faxni. Csak helyes állatok, zöldfelület, friss levegő, napsütés és mi hárman együtt! Egy alig három éveshez képest ügyes etetés (zacskóból apa kezébe, apa kezéből kisállat szájába), aztán játszótér, futkározás. Mindenből pont annyi jutott, amennyire szükségünk volt. :)

És egy kis gyerekszáj:

Helyszín egy étterem, ahol megettük jól megérdemelt ebédünket. 

1. szitu:

Pincér jön, mi fizetünk, ő a pénzzel távozik. Majd megszólal gyermekünk:

- Anya!!!!!!!!!!!! A pincérbácsi nem vitte el a tányérokat! 

Pincér bácsi visszajön. Anya-apa pironkodva ég, mint a rongy......

2. szitu:

Bib és én még falatozunk, Mó felfedez, majd odarohan hozzánk és jó hangosan közli:

- Anyaaaaaaaaaaaaa, bekakiltam!

Mire mindenki konstatálta gyermekünk megfelelő anyagcseréjét, a csemete ránk néz és közli:

- Mégsem, vicceltem.... 

Kac, kac, kiskukac. 

De mégis az a jó benne, hogy imádom, hogy tudunk vele étterembe menni! :)

imádom ezért

Ülök egy széken és nézem ahogy dolgozik, ahogy emberekhez viszonyul, problémát megold, feszültséget felold, koordinál és közben figyel arra hogy a megfelelő beállításból a megfelelő kompozíció szülessen. Pedig nehéz dolog több mint egy tucat 18 évest lecsillapítani, sorokba rendezni, vállalható eredményt produkálni...

És én csak elnézem, ahogy sorra jönnek az osztályok egymás után és ő ott áll előttük, lazán és vidáman és imádom ahogy ezt csinálja, valahogy megszállt ez a pillanat és elfogódva nézem és csak remélem, hogy a végzősök némelyikében irigység lobban, talán nekem is lehetne ilyen szakmám én is állhatnék az objektív túloldalán....

Büszke vagyok! :)