megint szólt egyet ....

Hűsölünk a medencében, körülöttünk még sokan, azt mondja a kicsi:
- Apa becsúszott. 
- Mi csúszott be? 
- Hát a kaki a fenekembe! 
Hirtelen kevesebben lettek körülöttünk .... :)))

Egy újabb szép és felemelő hisztis pillanat tárgya:
- Nem akarom ezt a levegőt szívni. 
.... de hogy mit szeretne azt ugye nem tudjuk. Soha. :) 


 

munka, nyaralás, csak mi ketten, évforduló

Már egy hónapja hogy voltunk a tengeren. Csak mi ketten, meg egy kisebb násznép, de a lényeg, hogy a gyerekek nélkül. Esküvőre voltunk hivatalosak. A fiúk a mamával all inclusive ellátással vidéken. Természetesen tökéletesen jól érezték magukat és konkrétan pont nem érdekelte őket, hogy mi nem velük vagyunk. Mó kicsit megzuhant indulás előtt, de csupán a ténytől, hogy fizikálisan leszünk messze. Mondjuk ez nekem is bekattant az agyamba, hogy mi lesz ha történik velünk valami az úton, a két gyereket meg otthagytuk .... na, de elhessegettem ezeket a gondolatokat és próbáltam nem az ovikapuban sírni már reggel az elváláskor. Ez sikerült, mert Bib elrángatott, hogy indulás van, nincs mese. Szóval mentünk. És hát kimaxoltunk mindent amit csak lehetett. Egy írtózatosan nagyon nagyon nagy hatalmas élménnyel távoztunk négy nap múlva. Kaptunk egy új akksit, olyat amit az életben szerencsére párszor már átélhettünk. Ilyen volt a mi esküvőnk, a gyerekek születése, Barcelona, az új lakás vásárlása, csak hogy a nagyobbakat említsem. És most egy új. Nagyon jókor jött és nagyon nagyon hálásak vagyunk érte. Minden pillanatát kiélveztük. A munkának és a szórakozásnak is. Fizikálisan totálisan hullán tértünk haza, de megérte. És ez a lényeg. Jó volt ott lenni, érdemes volt tenni, látszott az eredmény, hogy ők is hálásak, hogy szeretnek minket, örülnek a munkának, amit bele fektettünk, örülnek nekünk, tetszik a hozzá állásunk, hogy hasznos amit teszünk. 

És hát az új szerepem. Amitől először sokkot kaptam, bár egyértelmű volt, hogy nem mondok nemet, de fel kellett készülnöm. Irtóra féltem, remegett kezem-lábam, konkrétan nem emlékszem, hogy mit mondtam ott az esküvőn. De úgy tűnik, hogy ügyes voltam, jól megoldottam a feladatot, hiteles voltam, mert mindenki elhitte, meghatódtak és mikor kiderült, hogy ez igazából kamu esküvő, akkor is azt gondolták, hogy én igazi anyakönyvvezető vagyok. Ez nagyon jól esett és eléggé magabiztossá tett. Igazi önbizalom bomba volt! A fizetségem pedig a kis cabrio egy hétre, amivel éppen száguldozunk a szabadság alatt. Háááááááááááááát, nagy élmény. 

Mindez, egyben, borzasztóan hálás vagyok, hogy ezt átélhettük. :)))

7

 

Ma 7. Már 7. 

Hova nő ez a gyerek? 

Mindjárt felnő, el sem hiszem, tegnap volt, hogy itt sírt, aludt, evett, azt hittem sosem lesz vége a folytonos csecsemő ápolásnak .... aztán vége lett. 

És most meg már 7.

Mindjárt iskolába megy. 

 Döbbenet.

kivágta magát

Esti szokásos rutin. Játszanak, veszekednek. Egyre hangosabbak, mindjárt kitör a vihar.  
Aztán itt is van. 

- Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Az Ábel azt mondta, hogy tökfej vagyok. 

Anya próbál igazságot keresni. Kérdőre vonom a kicsit:
- Tényleg ezt mondtad? 

Felnéz azzal a huncut tekintetével, amihez kötelezően jár a félmosoly. Már tudom, hogy füllenteni fog. És közli:
- Hááááááááát, neeeeeeem. Én azt mondtam hogy tök jó fej. 

Hatásszünet. Majd. 
Nevetünk, nagyon, együtt, hárman. :)

... a viharnak nyoma sincs. ..... 

ballagós ajándék

Próbáltam meghúzni magam, úszni az árral, hagyni hogy nálam sokkal lelkesebb szülők kezükbe vegyék az ovis ballagás, évzáró ünnepségének minden velejáró szépségét (és persze nehézségét).

De mikor azon kezdtek el tanakodni, hogy akkor milyen bögre legyen az ajándék, közbeléptem. 

Bögre. 

2019-ben. 

Most komolyan! 

Ennél tán lehetnénk egy cseppet kreatívabbak. 

Vajon hány kihasználatlan bögre sorakozik a polcokon? 

Kb. ugyanannyi hűtőmágnes, kulcstartó, váza, fénykép .... 

Szóval muszáj volt. Én ehhez nem akartam a nevemet adni. 

Kerestem, kutattam, találtam. Aztán bedobtam az ötletet, elfogadták, megrendeltem, leszerveztem és most örülök, mert azt gondolom, megérte a fáradtságot, a befektetett melót, mert gyönyörűségesek és mert tetszett felnőttnek, gyereknek egyaránt.  

az én anyám

Anyák napja alkalmából olvastam egy felhívást. Ossz meg édesanyádról egy kedves, jellegzetes történetet, ami meghatározta az életed. Én az alábbi pár sort jegyeztem le, de bátorságom már nem volt elküldeni, ide azért kiteszem ....

Már én is anya vagyok, immáron kétszeres. 

Reggel hozhattuk haza a kórházból a legkisebb fiunkat. Négy napja anyu vigyáz a háromévesre. Aki innentől nagy, a csepp pedig a kicsi ...

Ismerkednek. Boldogok vagyunk, bővült a család. Meghitt a pillanat, anyu is hatszoros nagymama lett. A hároméves elunja magát, jön-megy, játszik. Egy óvatlan pillanatban, örömében, rám ugrik. Én felkiáltok, a másodszor felvágott hasam legérzékenyebb pontját találja el apró könyökével. Azonnal elhallgatok, potyognak a könnyeim, görnyedek. Az újdonsült apuka elveszi tőlem a kicsit. 

Anyám a másodperc törtrésze alatt felugrik és változik anyatigrissé. 

Ő itt és most ebben a pillanatban az ÉN anyatigrisem, imádott unokáját korholja, legkisebb lányát vigasztalja. Nem hiszek a fülemnek, a szememnek, védi a sajátját, a gyerekét, engem. Nem számít semmi, csak hogy én jól vagyok-e. 

Aztán amilyen gyorsan jött a felfordulás, olyan hirtelen helyreáll a rend. Anyu bújócskázik a naggyal, a kicsi békésen szuszog a papánál.

Én meg jól vagyok, az éles fájdalom elmúlt és csak merengek, hogy rajtam kívül felfogta-e valaki, hogy mi történt. Hogy az anyai ösztön még így bőven harminc év után is anyámat elárasztotta és önkéntelenül védett.

Védte a saját gyerekét a saját unokájától. 

egy hétköznap margójára

Egy szimpla szerda van. 
Szokásos irodai lóti-futi, megoldani, most, azonnal, inkább tegnap. 
Intézni Bib fotóinak klasszikus véget nem érő bonyodalmait. 
Rendezni a nagyobbik gyermek óvodai ballagásának körülményeit, egyeztetni kedves, roppant elfoglalt anyukákkal (mert én ugye időmilliomos vagyok). 
Kitalálni az unokahúg iskolai ballagási ajándékát. 
Közben sokadszorra azon ábrándozni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha úgy általánosságban az összes rokonomat kilőném a világűrbe. 
......
És végre délután.

Nagyjából 1/4 órát töltöttem együtt két (egyébként tündéri) gyermekemmel, amikor folytatódott a hangulatomnak megfelelő állapot fokozása. Egymást ölik, vagy épp szeretik, persze mindkettőt elég magas hangfrekvencián. Ha végre csend lenne, a kicsi tuti kiakad valamin. Pl. a kisfiú a téren miért nem akar vele játszani? Hát .... csak. 

Így aztán a nap végén remegve vártam a pillanatot, hogy mindkettő ágyban legyen, én pedig egyszerűen csak bambuljak a kanapéra rogyva a csendben egy 20 percig, hogy utána bedőlhessek az ágyamba. Már majdnem láttam a fényt az alagút végén. Mindenki pizsiben, megvacsorázva, épp fogat mosunk és tényleg, egy karnyújtásnyira a csend, amikor kisebbik gyermekem mindenféle előzmény, rákészülés nélkül egyszer csak torka szakadtából elkezd ordítani. 
Masszív 5 perc, mire kihámozom a krokodilkönnyek közül, hogy mi is a probléma.

Idézem:

- Én akartam elsőnek születni. 

Idézet vége.

Paff. Anya, apa, tesó padlót fog. 

én csak egy új sütőt szerettem volna

Lassan két éve, hogy beköltöztünk a lakásba. 

Lassan két éve szidom napi szinten a sütőt. 

Szegény teszi a dolgát, alapvetően működik és eddig mindent megsütött-főzött nekünk. 

De mégis, nem bírom megszokni. ... Kicsi és lassú és a sütik sem olyanok és gázas .....

Lassan kiválasztottam a megfelelőt. 

Aztán elindult a lavina ....

Rájöttem, hogy kell egy villanyszerelő aki beköti, aki felvilágosított, hogy kell hozzá egy új kábel, hogy elbírja a rendszer, az új kábelnek hely kell a falba, amihez vésni kell. Akkor ugye eljutottam oda, hogy oké, akkor vésés után vakolunk, utána meg akkor már festünk is. No, majdnem ennyi. DE. Feltette a nagy kérdést a villanyszerelő, hogy hova húzza a villanyt, mert oda kell bekötni a sütőt. Akkor ki kéne találni, hogy milyen konyhát szeretnék majd egyszer valamikor látni a mostani helyén. És ugye szükséges lenne egy bútor, amibe be lehet szerelni, ami akkor már jó lenne ha végleges lenne. Ezek után félve gondoltam arra, hogy az új bútort mégsem rakhatom erre a rémes 90-es évek stílusú borzasztó zöld burkolatra, tehát burkolunk is. Persze a falon is, mert hát akkor már az a csempe sem maradhat. És ha új bútor lesz, akkor ahhoz dukál az új kapcsoló és még több dugalj, hogy elfelejthessük a hosszabbítókat. 

Szumma szummárum.

Jön a villanyszerelő, majd apu aki leveri a csempét (ja, ő kitalálta közben, hogy azt a ronda ajtótokot kikapja a falból, hisz úgysem lesz rajta ajtó soha) utána a festő, aztán a burkoló, megint a villanyszerelő, majd az asztalos .... én csak egy sütőt akartam, de tényleg ..... nem látom a végét :(

 

a kérdés jogos

Az ünnep közeledtével egyre többet beszélgetünk annak lényegéről. 

A nagyban egyszer csak megfogalmazódott a kérdés:

- Anya, ha a Jézuska születését ünnepeljük, akkor miért ő hoz nekünk ajándékot? 

A kérdés jogos. 

Bib belekezdett egy hosszú eszmefuttatásba a szeretetről és az önzetlenségről. Nem tudom mennyire ment át az információ, de végül belenyugodott, hogy az ajándékot ő kapja meg a kicsi, nem a Jézuska .... 

kori

A tavalyi nehézségek után Mó idén újra kezdte a korit. 

Az óvónő mondta, hogy egész ügyes, de amikor az edző privát üzenetben dícsérte meg, hogy milyen sokat fejlődött, ügyesedett és ha van kedve mehet hoki edzésre, hát igazán meglepődtünk. Múlt évben igazán büszke voltam rá, de tisztában voltam vele, hogy korizni azt konkrétan nem tud, de legyőzte a félelmét, önmagát és járt és boldog volt. Ehhez képest most pedig már .... és menni is akar! 

És újra és újra, a 6,5 év alatt sokadszor tanít türelemre, egyszerűen csak ki kell várni és tudja és akarja és csinálja. Most épp ezt.  

A korlátait még elfogult anyaként is látom, mégis örülök és büszke vagyok!

tájfutás

merre is menjünk?

Ezt imádom Bib munkájában, hogy sokrétű, sokszínű és ezen keresztül az élet sok területével ismerkedhetünk meg mi is. A hétvégi ügyeletben mikuláskereső tájfutó délelőttöt tartottak az arborétumban. Levegőzés címszóval felkerekedtünk családostul, Bib kicsit dolgozott, mi pedig sétáltunk a téli erdőben. Nagyon jól sikerült! Futásnak nem nevezném a mi lézengésünket, de Mó, aki a számok bűvöletében él jelenleg, lelkesen kereste a megfelelő számokat a térképen és a jelölő helyeken, Ábit pedig hajtotta a vágy az újabb és újabb "csocsimikulás" megszerzésére. És ami különösen tetszett, hogy írtó kedves, helyes emberek járnak ide, nagyon-nagyon szimpatikus volt az egész! :) 

Aztán másnap az oviban, az óvónő, úgy hogy nem ismerte az előtte napi programunkat, beszélgetés szintjén felvetette, hogy Mónak a tájfutás szerinte egy alkalmas sport lenne, ahol egyéni teljesítmény van, futni kell és gondolkozni. ..... még az is lehet, hogy ez lesz az útja! Örülnék! :)

 

lapozgatunk

 

Kissé túltoltam egy remek akció hatására a legutóbbi vásárlást, de így legalább néhány jézuska megoldást eszközöltem. Természetesen van benne 3D-s könyv. Nem is egy. Remélem jól sikerült a választás és a megajándékozottak örülni fognak. 

Én már alig várom, hogy olvashassam .... :)

ovis sztori

Isti, egy új barát a szomszéd csoportból. 

Délutáni öltözés, hazaindulás közben beszélgetnek a naggyal.

Isti: Mór, ő a te tesód? (mutat a szintén velünk lévő cumizó kicsire)

Mó: Persze, ide jár már ő is!

Isti: Hogy hívják?

Mó: Ábel.

Isti: Fiú? De hát lila cumija van!

Mó: Apukámnak meg rózsaszín alsónadrágja! 

Pont. Beszélgetés megszakad. Téma lezárva. 

..... ránézek Isti apukájára, lassan vörösödik a feje az elfojtott röhögéstől ..... az enyém is.  :)

ősök

Az idei temetői látogatás során úgy alakult, hogy a család nagy része egy időben érkezett a nagyszülők sírjához. Sztorizgattunk, emlékeztünk. Próbáltuk nekik átadni, hogy ki kinek a kicsodája, majd mi is döbbenve mondtuk ki a legrégebbi, félig elkorhadt, de még mindig díszes fa fejfánál, hogy bizony az azzal jelölt sírban a mi gyerekeink szép szülei nyugszanak! Értékes ez, hogy ennyire kötődtek a saját földjükhöz, ennyire helyiek voltak/vagyunk, hogy mind ugyannannak a falurésznek, ugyanabban a temetőjében vannak .... 

 

az erő és az ész

Mindkettő bent van a szobában. Valamit próbálnak megcsinálni. Azt mondja a nagy a kicsinek:

- Ábel! Ezt nem erőből kell, hanem észből! 

..... 

Ennyi. :)

kihívás

16 évvel ezelőtt kapta apu élete első mobiltelefonját születésnapjára. Most pedig az első okost. :)

Segíteni kellett neki kiválasztani, aztán pedig megtanulni. Hát nekem is feladta a leckét, pedig én is használok már ilyet jópár éve. Masszív egy órába telt, mire eljutottam a kezdő képernyőig. Persze nyilván azért, mert az okos azt jelenti számomra, hogy nálam okosabb és a tudásának töredékét használjuk csak. De aztán valahogy sikerült rájönnöm az amúgy pofon egyszerű megoldásra és elkezdtük aput bevezetni az internet adta lehetőségekbe a telefonján keresztül. Élvezi. Én pedig büszke vagyok rá, hogy ennyi idősen is hajlandó tanulni, fejlődni a korral .... 

 

hódítsunk meg egy várat

A nagy régi vágya volt, hogy menjünk fel egy várba, vagy inkább kastélyba. Az előbbit teljesítettük a hétvégén. A máskor vonszolva közlekedés most gördülékenyen haladt, a kicsi igaz a vége előtt majdnem feladta, de hát mit tagadjam, nekem is nehéz volt. DE, felértünk! Juppi! Klassz játékokkal övezett remek tér van kialakítva, így aztán amíg a kicsi masszív fél óráig állt a vizes dézsa mellett bőszen koncentrálva a fa halacskák elkapására, addig Bib kellemesen napfürdőzött a padon, pihentetve lábát, majszolta a parázson sült kürtős kalácsot, én pedig kettesben Móval köröztem a vár legfelsőbb szintjein. Elképzeltük milyen lehetett védeni a várat, várni az ellenséget, ágyúval lőni, kalodába, várbörtönben senyvedni. Szuper klassz családi program volt, végre kimozdultunk, végre új élménnyel gazdagodtunk! :)

világgá mennék

Most úgy igazán. 

Tényleg. 

Felpakolnám az egész hóbelebancot a férjet, meg a két gyereket és mennék, jóóóó messzire. 

Most sok, valahogy túl sok. 

Mi ez már?

Hol vagyunk? 

Hol élünk?

Hogy élünk?

Anya vagyok. Jó anya? Majd kiderül, 20 év múlva. Nemzeti anya? Nem. Mert csak két gyereket akartam, tudtam szülni, életben tartani, nevelni. Ezért aztán nem járnak nekem olyan úri huncutságok, mint sok más nemzeti anyának, akik akartak is és tudtak is, meg meg is lettek vezetve. Rendesen. .... Rettegek. Hogy nő föl a kettő is? Lesz óvónője? Megtanítják rendesen az iskolában? Ellátják, ha beteg lesz? Talál magának partnert? Boldog lesz? 

Lakás tulajdonos vagyok. Vagyis nem vagyok. Egy hitelintézet a tulajdonos még kb 18 évig, vagy ki tudja, ameddig bírjuk fizetni a havi törlesztőt. Szerény családból származom, ahogy a férjem is. (Ja, igen, feleség is vagyok.) Nem kaptunk semmit készen (félkészen sem), sem autót, sem lakást, így lassan, de biztosan összeraktuk a kezdő részt. Aztán megkaptuk a botrányosan alacsony két gyerek utáni támogatást (bezzeg ha lenne még egy!) és felvettük az ilyesztően nagy hitelt. Más kiutat nem láttunk. Még ki tudunk szorítani egy megtakarítást (ami után ma még jár támogatás, holnap már nem), amivel talán, ha ügyesek vagyunk előbb szabadulunk a bank fogságából. Igaz, nem új a lakás, így sajnos nem nemzeti, ezért miért is támogatnák? 

Dolgozok én is, immár 15 éve ugyanott. Ritka vagyok, de továbbra sem nemzeti, hisz adózok, mint minden jó munkás ember (lassan de biztosan elfogy ez a létszám), mert kevés vagyok, nem tettem eleget, csak kettőt szültem ... De ők legalább nemzetiek,  az óvodában ősztől legalábbis a nagy összetartozás nevében erősítik erkölcsileg gyermekeimet. Illetve legalább ők vannak egymásnak, tesók, hisz már azt is tudjuk, akinek nincs, az fél ember, az kevesebb, ahogy a reklám hirdeti ... 

Van egy férjem, aki olyan munkahelyen dolgozik, ami kényszerből nemzeti érdek alá került. Őrlődik, a legkevésbé sem szereti az eddig imádott munkáját.  

Feleség vagyok, az még talán nemzeti .... jelentsen ez bármit... 

Elszaladnék. De leszek valaha, valahol nemzeti? .... :(((

újra ősz, tele változással

A kicsi, aki most volt 3, úgy kezdte az ovit, hogy reggel besétált, vagyis inkább berohant, hátra sem nézett, az óvónő pedig közölte, hogy kész, beszokott, mehetek a dolgomra. Paff. Az egyik szemem sír, hisz pár hetes korában vittem oda először, mikor Mót kísérgettük. Most pedig ott tölti az egész napját! Szerencsére BOLDOGAN! És ez a fontos, tudom, nem az én anyai nosztalgikus, szívszorító bánatom .... Aztán pár napja járt, mikor is bulit tartottak neki, hisz 3 éves lett! Annyira elégedett volt és vidám, énekelte a dalokat, táncolt, mosolygott, imádta!

Nekem egy fokkal könnyebb a dolgom, hisz reggel és este, egy helyre kell mennem mindkettőért. Ezt élvezem, nem tagadom. :)

Mó nagycsoportos, nagyfiú. Imád járni. Segít az öccsének, sokszor nekem is, sokszor meg kiborít. De  imádnivaló és kedves, érzékeny lelkű. 

Bib térdében új szalag van, ennek okán felmerült megoldandók az én megoldandóim. Nyilván. De vállaltuk, egyszer már végig csináltuk. Ez van, majd könnyebb lesz. Egyszer.  

A srácok pedig csak mondják a magukét:

- Mó (pucolja a főtt tojást): anya! ki írt erre a tojásra? a tyúk????  

- Ábi (jelez az autó): apa! kifogyott az üzemanyag!

sütisütős délután

Kettesben délutánunk volt a Mórral. Vagyis egy csapat lány mellett mi és Mó egyik barátja is részt vett egy sütisütős délutánon. A téma az unikornis volt. Mi csak alkotni akartunk, de kitűntünk a végén a sorból, hisz egyedi, fiú unikornt varázsoltunk! 

Illetve döbbenve ismertem fel, hogy hiába vagyok jobb kezes, úgy gyúrok mint egy balkezes, merthogy anyutól tanultam és ő balkezes..... eddig is így csináltam, ezután is így fogom, ez a természetes, sok-sok éve, nekem fel sem tűnt, csak az egyik anyuka kérdezte, hogy balkezes vagyok-e .... hát ennyit az anyai mintáról.... 

 

vesztegetjük a gyereket, nem tagadom .... :)

Nyakunkon az ovi. Konkrétan. Tudom, hogy majd a gyerek ütemében minden megoldódik, de egyszerűen muszáj elbúcsúzni a bölcsiből, ezzel együtt a pelenkától. 

Hozzáteszem több mint egy éve száraz pelenkával ébred reggel, csak a kisember makacssága eddig kifogott rajtam. 

No, de nyár van, szabadság, hát hajrá, próbálkozunk. 

Az első kardinális lépés, hogy váltsunk bugyi pelenkára, már ez is nehezen ment, de mivel totál véletlenül, tök béna módon azt vettem a sima helyett és csak az volt otthon, fél órás küzdelem árán ugyan, de végül a gyerekre került a pelenka. 

Próbálkoztunk a napi százszori kérdéssel, a gyere ülj rá, próbáljuk meg, egy szál meztelen popóval rohangálásig nagyjából mindennel. 

Aztán egy bevásárlás során a kölyök meglátott egy rendőr autót, megfogta és látszott rajta, hogy ő most aztán biztosan egy tapodtat sem mozdul anélkül. De mivel én következetes szülő vagyok (na, jó, nem mindig) és amúgy sem szoktam (keretem sincs rá), hogy két kifli meg egy liter tej mellé rendőrautót vegyek napi szinten, ezért Bibbel bekeményítettünk és masszív visítással kísérve ugyan, de távoztunk a boltból. Az autó nélkül ....

DE! A galád anya kitalálta és mondogatni kezdte gyermekének, hogy hát az a rendőrautó mégis csak az övé lehet, ha ügyesen leszokik a pelenkáról. 

Azóta sokkal lelkesebb! És ügyes is, tényleg. Éjszaka is pelenka nélkül van. Persze vannak még balesetek, de jó úton haladunk. :)

Aztán, egyik este ül a bilin. 

Hallom ahogy csurog. 

Felnéz azzal az ártatlan boci szemével és azt mondja:

- "Anyaci! Lesz rendőrautó, szirénás autó, lesz Ábelnek." ...... annyira cuki volt! :)

+1 év

És újra itt a szülinapom. 

Megható volt, ahogy Bib szervezkedik a fiúkkal, tudja mire vágyom, mennyire kis egyszerű dolgok is boldoggá tesznek. 

A nagytól kaptam egy királynő gyűrűt. Már régóta mondogatja az ékszerbolt előtt, hogy ilyen, meg olyan ékszereket fogok kapni tőle, hát eljött az idő. 

A kicsi pedig, úgy hogy alig két hónapja kezdett el beszélni, odarohan hozzám és azt mondja nekem: - "Anyaci, Boldog Születésnapot kíván Neked én Ábel!" 

Elég boldog szülinap volt! :)))

ezerszínű Balaton

Az előző poszt is kettesben, feltöltős, felnőtt programról szólt. 

Hát ez is. 

Pedig a közte lévő időben történt sok-sok minden, a srácokkal, melóval, családdal. Talán pont emiatt is marad mindig el az írás. 

De ezt muszáj leírnom....

Szóval a fiúk szuper helyen boldogan játszanak, egy teljes napig!

Mi pedig elindultunk csak úgy, mert nem volt kellő kapacitás az előre szervezésre. Nyár, meleg, napsütés, egyértelmű volt a Balaton, aztán valahogy útközben bevillant a boglári kilátó, ami már régóta tervben volt, aztán egy borzasztó egyszerűnek tűnő, esti fürdőzés Fonyódligeten. 

Egyszerű, mégis hálás lehetek, hogy megtehettem, hogy ott lehettem, hogy ott volt velem akit szívből szeretek, hogy élveztük, hogy együtt voltunk, hogy boldogok voltunk .... 

A naplementétől ezer színű a Balaton, a víz pont megfelelő, az emberek már elszivárogtak, a háttérben ott a Badacsony ..... nem tudom fokozni, nem tudom leírni, egyszerűen tökéletes pillanat volt, feltöltő és lelket simogató. .......

meglepi szabad este

Szerda délelőtt, munkahelyi rohangálás közepette hív Bib. Mi a programom este? Mert elvinne randizni, a gyerekeket is megoldotta már. Hű, meg ha, meg jesszus, nafene ..... szoktunk ilyet csinálni, nem azért, csak hogy ezt ő egyedül kitalálta és leszervezte, ez a fura, mert ez (is) az én reszortom. Ezek szerint meghallotta elejtett fél mondatomat, miszerint közös élményeknek örülnék a leginkább. Juhu! 

Naná, hogy ráérek! Sőt mivel közben kiderült, hogy nyári színházba megyünk és oda fel is kell öltözni, ezért hamar gyorsan visszamentem a cipőboltba és megvettem azt a 9 cm-es telitalpú szandált, amit hetek óta nézegetek, csak mindig otthagyom, mert játszótérre úgysem lehet felvenni, de MOST itt a pillanat és az ok, amiért lehet egy ilyen csodaszép cipőm! 

És lett. És elmentünk. És nyárestéhez képest nehéz darab volt, de mi jól éreztük magunkat. És lágy szellő lengedezett. És kellemeset sétáltunk utána. És jót beszélgettünk. És még a gyerekek is imádták a papás estét! 

Várom a szülinapom, talán akkor is élmény lesz ..... :)))

 

minitorta

a béna epertortám ... :(

Nagyságrendileg 20 perces a semmiből hurrikánként lecsapó hiszti rohamot kapott első szülött gyermekem annak okán, hogy ÉN, a galád, gonosz, elvetemült anyja képes vagyok eper tortát készíteni, már megint (kb. 5-ször egy évben, abból szezon idején 3-szor), ahelyett, hogy NEKI üres (lásd piskóta lap nulla egyéb bármi, tehát krém, lekvár, dekor izé) tortát készítenék. Hát mit mondjak? A család egyéb része jobban szereti a klasszikus tortalap és valami krém, típusú megoldásokat. 

Nagy levegő ..... huuuuuuu

a csodálatos minitorta! 

És mivel tényleg én vagyok az ANYA, tehát érzelmileg tökéletesen zsarolható, befolyásolható, manipulálható (na, jó, azért nem mindig), ezért beszereztem iziben két (pepcoban nagyon olcsón) mini sütőformát, amibe kiadagoltam a megfelelő mennyiségű ÜRES PISKÓTÁT és az amúgy remekbe szabott és mindenki által egekig magasztalt eper tortám mellett megsütöttem a gyermek által hőn áhított finomságot. Bevetettem minden tudásom (meggyőztem a gyereket, hogy üres csokival azért mégiscsak meg kéne kenni, aztán némi színes cukor izét is tehettem rá), terveztem, kiviteleztem és megalkottam egy egyedi, megismételhetetlen, a gasztronómia csúcsaként is értelmezhető minitortát. Vagyis kettőt. 

A gyermek boldog és elégedett, az anya lelke is megnyugvóban .... :))))

beszél!

Lassan három éves lesz. És lassan, nagyon lassan, de egyre több szót tud és mondogat élvezettel. Talán azért is boldog tőle ő is, mert mi remegve várjuk és isszuk minden egyes új szavát és örömujjongunk, ha végre sikerül egy újabb és újabb. 
Múltkor anyuéknál sétálunk, a nagyot halló szomszéd néni jó hangosan ráköszön Bábira, erre ő felnéz a nagy okos szemeivel és visszaszól: "Sziaaaaa!"
Anyuval csak álltunk és alig akartunk hinni a fülünknek, ez volt a gát, talán most beindul és remélem legközelebb arról írok, hogy csak mondja és mondja ..... 

magdi rózsa

Jó rég megfertőződtem már vele. Még a pályája legelején. Azóta szerencsére sok-sok koncerten voltam, a lemeze rongyos már a kocsiban. A nagy gyakran idéz, ahogy ő mondja "magdi rózsa" szövegéből ... lassan már kívülről tudja. 

A városi sportcsarnokban most volt az új koncert turnéval. Először úgy volt, hogy barátnőkkel megyek, aztán mégis a Bib vitt el. Szerencsére ő is nagyon élvezte! El sem ment inni, vagy beszélgetni, pedig lett volna rá lehetőség, ebből is látszik, hogy neki is tetszett. 

Én pedig próbáltam minden percét magamba szívni, átélni, megélni. Iszonyatosan jó volt! Imádom ahogy énekel, amit énekel, ahogy betölti a hangja az egész termet. 

Végig táncoltuk, tomboltuk, énekeltük az egészet. A kapcsolatunkat megerősítő, mélyítő igazi nagy élmény volt. Jó hogy végül kettesben mentünk! 

"Mondd mit ér ezer év mondd mit ér ezer év

Mondd mit ér az egész nélküled"

egy új könyv

Egy kedves barátnőm lepett meg ezzel az ajándékkal. Régen olvastam hasonló témájú könyvet, mondhatnám azt is, hogy 6-7 éve, mert ha volt kapacitásom olvasásra, tutira valami gyerekneveléses témát találtam, kerestem magamnak. Illetve mesekönyvet lapoztam a srácokkal, bár azt azért jó sokat. :)

Nos, mikor ezt megkaptam, alig vártam, hogy a fiúk aludjanak, mert már bele is vetettem magamat. Konkrétan fél éjszaka olvastam, alig aludtam, annyira vitt magával a történet, szuper izgalmas volt és reggel mindent megadtam volna egy órácskáért csendben, amikor falhatom tovább. De hát egyedül voltam a két figyelmet igénylő gyerekkel. Viszont gyors logisztikával (és még gyorsabb ebéd recepttel) ügyesen csináltam magamnak időt, így aztán a könyv 24 órán belül kiolvasásra került. 

Azt hiszem megveszem magamnak azt a két kötetet amit már régóta tologatok a kívánságlistámon, mert valahogy mindig bekúszik elé egy mesekönyv. Mert kell ennyi idő nekem is, kell hogy használjam az agyam más szegletét, hogy kiszakadjak a napi rutinból, kell hogy tv, gépezés, telefonozás helyett tényleg olvassak! 

Köszönöm  a könyvet! :)))

Káli 30, ami 38 lett

Csapatépítő irodás túrát szerveztünk. Sok kétséggel indultam neki az útnak, főleg a táv miatt, mert az hogy alapvetően sokat gyalogolok, illetve két gyerekkel élek a negyediken nem gondolom hogy elég kondíciót jelent egy 30 km-es teljesítmény túrához. De nagyon kecsegtető volt a lehetőség, Bib vigyázott a fiúkra, igény volt a csapat építésére, szóval leküzdöttem reggeli rosszullétemet is és nekivágtam, illetve hát nekivágtunk.

Az első pár km gyorsan fogyott, bár már reggel 1/4 9-kor is égetően sütött a nap, de hamar erdős részre értünk, így kedélyesen kutyagoltunk tovább. Egy csodás kolostorrom várt minket a hegytetőn és nem utolsó sorban egy túró - rudi! Nos ez eléggé lelkesített tovább. Itt már a srácok arról beszélgettek, hogy na, most jön a neheze, hegyre fel, kemény lesz, de utána már sima ügy az egész túra. Hát elindultunk fel .... több szakaszban is megálltunk és jó hosszan meneteltünk fel és egyre feljebb. A végén már szinte négykézláb lehetett csak menni, közben mögöttünk, előttünk és még szemben is jöttek. Nos én konkrétan kiköptem a tüdőm, azt hittem sosem érek fel és fent az volt az első gondolatom, hogy a pecsételő srácok vajon tudnak-e újra éleszteni és lehet-e ide helikoptert hívni, mert hogy én innen egy tapodtat sem mozdulok az fix. Jó pár perces lihegés, zihálás és levegőért kapkodás után kinyitottam végre a szemem és ezt láttam ....

a kilátás csodás volt!

Fent pihentünk egy keveset, előkerültek az elemózsiák és csapatépítés gyanánt egymás mellett majszolgatva bámultuk a tájat. Aztán uccu neki, még sok volt hátra, hegyről le (nehezebb volt helyenként, mint felfele), szőlőhegyre fel, következő pecsételős pont, pihenő, zsíros kenyér, fröccs, zene, árnyékban fetrengés.... Itt komoly elhatározásra jutottunk, miszerint a következő kb 6 km-es távot, mivel sík terep lesz, ezért 1 óra alatt ügyesen teljesítjük és akkor már nagyon jók vagyunk időben, távban is. 

Lefelé menet ért el engem a mámor. A végtelenségig tartó zöldellő rét, finom illattal, kis ösvénnyel. Az járt a fejembe, hogy szaladjunk bele a rétbe, csak úgy, bármerre! Ott és akkor 10 éves voltam újra, a papával kint voltunk a földeken, hajtottuk a teheneket .... Mámoros volt. Tényleg. 

Egy forrást érintve haladtunk tovább a sík terepen. Majd jött a felismerés, hogy valamit eléggé benéztünk és jó ideje már rossz úton haladunk. Visszafordulás, helyes út keresés, mondhatni újra tervezés. Megint galopp, helyenként csendben, magányosan, helyenként beszélgetősen, nevetgélősen. Aztán sajnos megint rá kellett jönnünk, valami nem stimmel, úttalan utakon járunk. Keveredtünk, kavarodtunk, nehezen találtuk a helyes utat. De nem egyedül voltunk, más is eltévedt, nem is kevesen, valahogy rossz volt a térkép, az út kijelölése, ilyen sokan nem nézhettük be a dolgot ..... 

Elég keservesen, nagy kerülővel és jó sokára sikerült meglelnünk a helyes irányt. Közben próbáltuk egymásban tartani a lelket. Borsi igazi mentális vezető volt, mindig ahhoz volt egy kedves szava, egy rossz poénja, akinek ép kellett, vitte a zsákunkat, biztatott minket. Én valahol itt fáradtam el mentálisan, a testem már jóval korábban, de a csak azért is megcsinálom érzés vitt tovább.

Végül a teljesítmény túrát nem teljesítettük, mert segítséget hívtunk, de a saját kitűzött célunkat teljesítettük, mert több mint 30 km-t mentünk, igaz, nem a kijelölt úton .... 

A célba fáradtan, meggyötörten, de azért vigyorogva érkeztünk. 

Az eufória másnap ért el. Mikor rájöttem, hogy megcsináltam, hogy szuperül éreztem magam, hogy kikapcsoltam az anya funkciómat, hogy csak én voltam az ember, hogy kikutyagoltam sok-sok stresszt és hogy tényleg csapatot építettünk. 

Megérte minden lépés .... 

gyerekszáj

- Anya, a kertben születnek az élelmiszerek! 

A nagy mondta, a kicsi még nem beszél, vagyis beszél a saját nyelvén folyékonyan .... :)))

Hol vagy tavasz?

Most, mikor már mindjárt vége a télnek, amikor alig várjuk, hogy visszaállítsák az órát és későn sötétedjen, hogy csicseregjenek a madarak, hogy lágy szellő lengedezzen ...... MOST szakad a hó és fagyasztó hideg van odakint. 

Érdekes élmény volt először megtapasztalni, ahogy a tetőtéri ablakon kirajzolódnak a hópihék és ki sem lehet látni. A fiúk élvezték az ablakból nézni, aztán az udvaron szaladgálni benne. Ábi boldog volt, hogy látta a lába nyomát, erre folyton felhívta a figyelmünket. Mór pedig lapátol rendületlenül és gyártja a hóangyalokat. Egyik délután hosszú ideig hógolyóztunk a szomszéd pötyi kutyussal. Aztán hétvégén hazamentünk. Anyuék utcájában régen, gyerekkoromban rendszeresen fehér maradt az aszfalt, de nem emlékszem mikor tudtunk rajta úgy szánkózni, mint most. Nagy élmény volt nekem és a srácoknak is. Amíg a fiúk pihentek, mi megint meglógtunk Bibbel és jeges szél ide, hófúvás oda, kicsit kirándultunk. Meseszép, szűz hóval borított részeken jártunk, a sík részeken olyan csodás habcsókokat gyártott a szél, hogy öröm volt nézni! Szóval rém hideg és borzasztó szép élményekkel gazdagodtunk! 

Még napokig bőven fagypont alatti időt ígérnek. Aztán, remélem, nagyon remélem jön a tavasz, elég volt a hideg, szép volt a hó, de unom már a 3 réteg ruha x napi 2 öltözés x 2 gyerek kombinációt!

Hol vagy tavasz????

 

rémes egy nap

Tegnap reggel, mit reggel, hajnali 4:25-kor egyszerűen csak vissza kellett volna feküdnöm az ágyba és tudomást sem venni a világról, főleg a családról és egész nap aludni kellett volna. 

Ezt persze nem tudtam kivitelezni, így felkeltem. 4:25-kor

A két gyermek intézménybe juttatása ma különösen nehézre sikeredett. Nyilván nem tett jót az alap hangulatom, de hát nekik is rossz napjuk volt. Pedig húshagyókeddi farsang volt bölcsiben, oviban. Egyik sem akart beöltözni abba a jelmezbe, amit itthon már napok óta nyúznak. A kicsit ordítva otthagytam a helyén. 

Beugrottam reggeliért és egy életmentő kávérét a kedvenc helyemre. A kedves, ismerős eladó viccesen még meg is kérdezte, hogy vénásan kérem-e a reggeli feketémet. Nos, hát jól jött volna. 

Idő volt, menni kellett a nagy ovis napjára és megnéztem kínszenvedését az előadás alatt, aztán végig hallgattam a sírást, hogy ő aztán biztosan nem öltözik és bulizik a többiekkel. Így őt is sírva hagytam ott. 

Jöhetett a meló, ami az  előzmények tükrében az elvártnak megfelelően nehezen alakult. A sziszifuszi, nem jutunk egyről a kettőre mentalitással.

Délután hív az óvónő, hogy  akkor a városi farsangi felvonulásra segítek-e menni a csoportnak. Mindezt hófúvásban. A kicsivel karöltve, mert közben vége a bölinek, Bib dolgozik. Nos, ezt lefújtam a nagy bánatára. És olyan gyorsan hazajöttem velük, ahogy csak lehetett. 

Itthon aztán mindenki ment a dolgára.  Én speciel kivakartam a wc-t. 

És ..... ettől valahogy jobban lettem. 

Tudom, beteges. De ennek legalább volt értelme, produktuma, pozitívuma. 

Reméljük szökőévben lesz a következő ilyen rémes nap .... :)

séta az erdőben

Az elmúlt egy hónapban kétszer voltunk apuval sétálni a göcseji erdőben. Egyszer Mór is jött. Furcsa felnőtt fejjel, más élettel túrázni ott, ahol 20 éve kötelezően kellett menni szőlőt, kertet gondozni. Akkor utáltam minden percét, alig vártam hogy mehessek haza, most pedig boldogan viszem a gyereket, Bibet és próbálom felfedezni gyerekkorom helyszíneit. Nehéz is a szívem, mert egész más, elhanyagoltabb képet mutat. Majdnem sírva fakadtam, mikor megláttam a papa pincéjét, ahol szüretkor ettük a kalácsot, sütöttük a gesztenyét, az ma már az enyészeté .... sajnos. Persze mehetnék és gondozhatnám, de sem energiám, sem időm, sem affinitásom és egy szélmalom harc lenne az egész. Borzasztó látni, hogy a szüleim, nagyszüleim által úgy féltett, gondozott területnek ma már semmi értéke .... 

Közben pedig olyan jó, hogy még van ilyen lehetőség, hogy van apu, aki örömmel és büszkén visz minket a környéken, meséli a történeteit, mutatja az utat, tanítja a gyereket. Nagy kincs ez, egy szelet az életből, amit örülök, hogy megismerhet testközelből ..... 

anya is örül

Mindenkinek volt Barbie- babája, 
nekem Sindy. 

Mindenkinek volt Camping bringája, 
nekem Csaba. 

Mindenkinek volt 3D-s (akkor még nem így hívták), kihajtogatható Jancsi és Juliska, Csipkerózsika mesekönyve, 
nekem nem ....

Erre a három momentumra határozottan emlékszem gyermekkoromból. Ettől persze még szerencsére nem volt sanyarú sorsom és remek szüleim vannak, de ez megmaradt ....

Talán innen ered, de szerelmes vagyok a 3D-s, kihajtogatható könyvekbe. 

Van egy sorozat. A nagy alig volt három éves, mikor megvettem neki az elsőt. Azóta ez a harmadik rész, amit most a Jézuska hozott. És hát igen, ez rólam szól, az én vágyam (apuka vágya is teljesült a második karácsonyon egy vasútmodell formájában), de már az övé is ..... így örültünk együtt! 

önálló

Reggel van, friss kiflire vágyunk a virslihez. 

Mó felpattan, öltözik, egyedül beköti a cipőjét (amivel jónéhány anyuka elismerését kivívta az oviöltözőben!) és közli lemegy a boltba! 

.... Ó..... 

Habozok. 

Örülök, büszke vagyok. ..... 

Gyorsan végig fut az agyamon, mi történhet közben, mi a veszélyforrás. .... 

Néz rám a nagy szemeivel, szinte könyörög. ...... 

Mentő ötlet: Kérdezd meg apát! ..... 

Nagy segítség, valamit dörmög még félálomba, hogy menj csak.... 

Hát nincs más választás. 

Kiengedem az ajtón, majd becsukom mögötte. 

A kicsinek pelenkát kéne cserélni, de gyorsan magamra kapok valamit, hogy tudjak utána szaladni ha baj van. De nem tud szólni ha baj van, nem vagyok ott.... 

Aztán nézem az órát, mennyi idő telt el. És mennyit várjak, mielőtt elindulok és hogy most bezzeg vánszorog a mutató. .... 

Jó, még csak most indult el. 

Még várok. 

És már meg is szólal a kaputelefon! 

Rohanok, nyitom.

Beleszól egy vidám elégedett hang: MEGJÖTTEEEEEEEEEEEM! 

Már trappol is felfelé! 

Óriás vigyor a fején, boldog, kezében a szatyor kifli, zsebében a blokk és a visszajáró. Elégedett, mert megcsinálta, büszke, mert képes volt rá! 

Igaz, hogy csak a negyedikről kellett lemenni, kimenni a járdára és 1 m-en belül ott a bolt bejárata, aztán vissza, de akkor is bátor volt! 

Egyszer csak azt mondja: Anya, mikor becsuktad az ajtót azért féltem, de összeszedtem magam és lementem!

Belebújok az ölelésébe és majdnem sírok. Megnőtt, nagy lett, önálló ....

a négy fenyő

Mó ovis jele a fenyőfa. Ő választotta! És szereti. :)
Most hogy nagycsoportos sok-sok feladatot kap, hogy okosodjon. Egy Mi a kisebb-nagyobb? témakörű kérdésnél az óvónő leleményesen így szemléltette kis családunkat:

Ábi = Törpefenyő

Mó = Fenyőfa

Anya = Óriásfenyő

Apa = Mamutfenyő

Hát mi lettünk a Fenyő család azt hiszem ...  

gyerekszáj

A kicsinek még nem tudok listát írni, hisz a "náná"-n kívül használ még tán 3 hangutánzót és ennyi. Így 2 év 3 hósan ez a szókincse. Persze a nonverbális képessége tökéletesre van fejlesztve, így aztán tökéletesen ért mindent és remekül veszekszik bárkivel, leginkább velem ....
A nagy, az 5,5 évével pedig sokszor megnevettet minket. És sokszor el kell gondolkozzak, hogy mire is gondolhat, amikor körül ír valamit, de mindig rá kell jöjjek tökéletesen igaza van. Ilyenre gondolok:
- Anya, miért építenek fél házakat? (Hát a tűzfalas ház úgy néz ki, igen, mintha félig lenne kész. Valóban. Meg is kérdezte a főnökömet az év végi buli alkalmából, aki próbálta lefordítani egy nagycsoportos nyelvére a szakmai zsargont, de kivágta magát!)

- Hány sínátvágó lesz még? Nem bírja a pocakom. (Vasúti átjáró .... naná, mi más?)

- Anya, ez fáj a szememnek. (Kuki műtét után, mikor hősként viselkedik, semmi sem fáj, minden rendben, csak ha ránéz, az fáj .... )

Igyekszem gyűjteni, felírni, mert elmúlik, tudom .....

új év

Sok elmaradásom van .... :( egyszer pótlom ... :)

Jól sikerült az év zárás. Házibuliban voltunk barátokkal. Eszegetős, iszogatós, beszélgetősre terveztük. Így is sikerült kis tánccal és énekléssel fűszerezve. Valahogy minden jól jött össze, mindenből épp elég volt. És kerek lett az egész attól, hogy józanul érkeztünk, mulattunk majd néhány órás pihenő után józanul reggeliztünk együtt. Megvitatva, hogy ki mire nem emlékszik és kiből mit hozott ki az alkohol.... rég volt ilyen kellemes szilveszterem! :)